Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

tudunk összeköttetést teremteni. Erre kiadja a parancsot. A tüzelőállás marad a helyén, valamennyi többi ütegrész felkészül. A szekerekbe a lovakat befogják, a hátaslovakat felnyergelik, minden málha felkerül a szekerekre, s azok kihajtanak a főútra Jezopol irányában. Kiss Sándor további parancsa a rádiósoknak szól. Keressék a hadosztály-tüzérparancsnokot. Legalább tíz percig tartó kísérlet után létrejön a kapcsolat. Kiss Sándor a tüzérparancsnok jelentkezése után tájékoztatást kér. A tüzérparancsnoknak már az első szavai megütközést fejeznek ki. - Mi az, ti még nem jöttetek el? - Nem kaptunk parancsot a visszavonulásra. - Nem értesített a gyalogság? - Nem. - Talán már nincs is gyalogság mögöttetek. Azonnal induljatok és lóhalálában jöjjetek. Versenyt fogtok futni a szovjet katonákkal. Ha nem éritek el előbb a jezopoli hidat, akkor elvesztetek. Ha minden sikerül, Jezopolban jelentkezzél további parancsért. Persze nagy kérdés, hogy mi még ott leszünk-e akkor. Egy fél órán belül - most már a felkapcsolt lövegekkel - menetkész az üteg. De még nem indulhattunk el. És nagy részben én voltam az oka. Ez időben Kiss Sándor megbízott a foga tos tiszti szerepkörrel is. így nekem kellett gondoskodnom az üteg felállásáról. A kocsisok a szálláshelyről a befogott lovakkal, felmálházott szekerekkel már kikanyarodtak az útra, amikor észrevettem, hogy vagy húsz kocsi - túlnyomórészt ruszin kocsissal - a menekülés irányával ellentétes irányban állt fel az úton. Es a keskeny, szűk, két hegyoldal közé szorított úton a befogott lovakkal még meg sem lehetett fordulni. Kiss Sándor azonnal átlátja a helyzetet, kétségbeesik, amit nem tett eddig sohasem, kiabál. Már adja is a parancsot: az emberek fogjanak össze, egyenként fordítsák meg a kocsikat. Mire minden lovat újra befogtunk, majdnem negyven perc telt el. Szörnyű lelkiismeretfurdalás gyötört, ha fogságba kerülünk, én leszek az oka. Végre megindulhatott az üteg. Az éjszaka folyamán sok hó esett. A lovak nekifeszülnek a hámnak, nehezen csikorogva indulnak meg a szekerek, a lövegmozdonyok, lövegek. A történteken újra és újra elgondolkoztam. Nem értettem a dolgot. Miért voltak olyan egykedvűek, passzívak a ruszin katonák. Szovjet fogságba szeretnének kerülni? A fogság sehol sem jó. Különösen nem az az előtti harc. Amikor kiéltünk a zárt völgyben fekvő, széltől védett faluból, orkánszerű hóvihar fogad. A száguldó szél a talajjal párhuzamosan sepri a havat, a széltől korbácsolt hó apró, éles, fagyos szemei, mint parányi tűk vágódnak az ember arcába. A tomboló szélben körbeforgó hómasszában alig tudunk levegőt venni, a szemet nyitva tartani, de a nyitott szem sem lát tovább egy karhossznál. Pedig a koromsötét éjszakában szinte fénylik a hó, amiben taposunk. Miután a falut elhagytuk egy enyhe útkanyart követően, a hóvihar szembe kap.