Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Az üteg élen haladó parancsnoki szakasz lovai valóssággal leállnak, egy lépést sem tudnak megtenni. Még egy helyben sem könnyű kitartani. Mintha az ítéletidőnek az volna a szándéka, hogy visszakényszerítsen a faluba. Mégsem a szél a legnagyobb akadály. Az országúton váratlanul két-három méter magas hófal torlaszolja el az utunkat. Kiss Sándor kiadja a parancsot. Lóról, lövegről. Minden felszabadítható ember ásókkal, lapátokkal előre. A tisztiszolgák is. Potoczky József főtüzér, tisztiszolga kihasználja az alkalmat, egy korty pálinkát hoz a gazdájának Madarassy Miklósnak. Majdnem elviszi a szél, de cövekként, tisztelettudóan áll, amíg Madarassy Miklós hadnagy egy nagyot kortyint. Megkínálja Kiss Sándort is. Énrólam tudja, hogy nem iszom. A tisztek is lapátot ragadnak. Én is részt veszek a reménytelennek látszó küzdelemben. Hiába minden igyekezetem a szél a már felemelt lapátról leviszi a havat és oda, ahonnan a havat felemeltem, kétszer annyit seper. Lépésről lépésre, méterről méterre haladunk. Úgy, hogy nem látjuk egymást, nem halljuk egymás hangját és levegőért kapkodunk. Csak a mellettünk hajladozó szürke foltokról tudjuk, hogy emberek között vagyunk. Mindenki erejének teljes megfeszítésével dolgozik, mindenki tudja, hogy nyomunkban a szovjet gyalogság. Eltekintve attól, hogy az orosz katona jobban bírja a telet, gyalogságuk a hátráltató lövegek, szekerek nélkül könnyebben mozog. A szovjet katonák ilyen időben is otthon vannak és szövetségesük a természet is. Soós Márton hadnagy az üteg végén tartózkodik. Feladata, hogy megakadályozza a lemaradást, jelezze a hátulról fenyegető veszélyt. Meghatározott időközönként az egyes egységek az előttük haladóknak az „add tovább!" jeligére előrekiáltanak, hogy megvannak, együtt haladnak az üteggel. Egy-egy hótorlasz leküzdése után már csak térdig érő hóban menetelünk, egészen addig, amíg újabb hótorlaszt nem kell leküzdenünk. A hó egyfolytában továbbra is esik, a szél mindig nagyobb mennyiségű hótömegbe kapaszkodhat bele. Már alig látszik az út, egyszintre került a tereppel. Eltűntek az útszéli árkok. Nagyon vigyáznunk kell, hogy a lövegek, szekerek bele ne forduljanak. Útelágazáshoz érünk. A továbbvezető két út hegyesszöget alkot, az irányból sem lehet következtetni, hogy melyik vezet Jezopolba. Egy biztos, ha eltévedünk, végünk. Közel-távolban nincs több híd, amin átkelhetünk a Dnyeszteren. Akkor elvesztettük a versenyfutást. Nem vághatunk neki találomra. Meg kell állapítanunk, hogy hol vagyunk. Elfagyott, elgémberedett ujjakkal vesszük elő a térképet, tájolót, hogy tájékozódjunk. Egy elemlámpa halvány fényénél nézzük a pillanatok alatt hóval teleszórt térképet. A természetben két utat látunk, a térkép csak egy utat jelez. És ez a két út az útkereszteződésnél majdnem párhuzamosan indul egymás mellett. Lehet, hogy pár száz méternyire már eltérnek egymástól, de mi most jó, ha húsz méterre láthatunk előre. Mit tegyünk? Elbizonytalanodunk. A sorsunk függ a döntéstől, Kiss Sándor sem tudja, mitévők legyünk. Pedig határoznunk kell, mégpedig haladéktalanul. Mielőttünk másokat is ugyanez a kétség gyötörhetett.