Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

resztül a tragédiák színterén, s mindegyikünk elképzeli magát a hótakaró alatt. Teljesen felismerhetetlen torz jégdarabnak. Sok esetben az élők nyomora lesújtóbb, mint a halottak szemlélése. A háború első megdöbbentő benyomásai között talán egy gyermek sorsa rendített meg a legjobban. Egy nyolc-kilenc éves kislányé. A tüzéreim találtak rá. A kemény, hideg időben, hiányos, összekuszált öltözetben, mások elhagyott fűtetlen otthonában könnyekből kifogyott szemmel. Csak a szemei látszottak élni. A németek hozták el valahonnan és ők hagyták hátra. Majdnem egy időben azzal, amikor megérkeztünk. Néhány tüzér a németek után akart iramodni. A józanabbak felvetették, hogy mi módon? Gyalog, szekéren vagy lóháton? Egy vágtató lóval sem lehet utolérni a gépkocsikat. De minek is, egy szál használhatatlan puskával - géppisztolyok ellenében. A kiürült faluban még az sem volt könnyű, hogy civilt találjunk aki magához veszi, oltalmába fogadja. Emberség, irgalom az lett volna, de élelem semmi, a saját gyereknek sincs. Több sikertelen kísérlet után végre jelentkezett valaki a gyermekért. Csak emberségből. (Talán a partizánok riadóztatására.) Egy nő. A gyermek mellé térdepelt, megölelte. De nem nézett ránk. Vádirat, több, ítélet volt az ellenünk is. Hiába háborodunk fel, hiába tagadjuk meg azokat akik ezt tették, egy oldalon állunk azokkal, akik a gyermeket szerencsétlenné tették. A kézenfogva elvitt gyermek sem nézett ránk. Nem tudta hova viszik, hova megy, minek néz elébe. Nem tudta, hogy mi milyen szerepet játszottunk mindabban ami történt. A naplóm szerint, s ahogy visszaemlékszem, az én kis részlegemmel Poberézén leltem rá az ütegre. Nem sokáig örülhettünk a találkozásnak, már parancsot kaptunk a menetkészültségre. Sürgősen vonuljunk vissza Hanusowcéra. Az oroszok visszaszorították a hadosztályt. Kiss Sándor a tartalékos tisztek különös ösztönével érezte azt, hogy ennek a hátrálásnak folytatása lesz, a visszavonuló gyalogság nem tud megkapaszkodni és tovább kell menekülnünk. Mi, tisztek az éj folyamán nem feküdtünk le. A rádiósok parancsot kaptak, hogy az éjszaka figyeljék a leadásokat. Kiss Sándor már tapasztalta, hogy a gyalogság és a felsőbb parancsnokság nem mindig jelzi, ha visszavonulásra vagy menekülésre kerül sor, Ha szólnak is, az értesítés már későn érkezik. így érthető, ha alvás helyett körülültük a rádiósokat. A zsibvásárra való ócska rádió minden zajt, zörejt befogott, csak értelmes szó nem jött ki a hangszóróján. Egy óra hossza is eltelt, mire az egetverő recsegések, sípszók után értelmes magyar hangokat hallunk. A rádiósok a hadosztály-parancsnokságnak a gyalogezred-parancsnokságához szóló egyik közlését csípték el. E szerint a szovjet egységek újra áttörték a vonalat és feltartóztathatatlanul törnek előre. Más visszavonulási parancsot is hallottunk. Az egyik csapategységet figyelmeztették is, siessen, nehogy bekerítsék a szovjet csapatok. Mi semmiféle értesítést nem kaptunk. Pedig már egy azonnali visszavonulási parancs esetén is kétséges, hogy hátra tudunk-e még menni. Egész nap havazott, az utakat hó fedi, járhatatlanok. Lovaink gyengén tápláltak, kimerültek. Kiss Sándor nem vár tovább. Hívja a gyalogzászlóalj-parancsnokságot. De nem