Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

- Nem a tüzérek - válaszoltam - hanem a lőszer. Ha az üteg nem kapja meg, egy időre harcképtelenné válik. De gyalogsági védelem helyett megelégszünk géppisztolyokkal és kézigránátokkal is. A rendelkezésünkre álló kézifegyverek ugyanis semmit sem érnek. A zászlós mentette meg a helyzetet. Közölte, a zászlóalj tartalék - ha addig nem változik meg a parancsa - másnap hajnalban indul az egyik frontszakaszra, egy ideig vele mehetünk. A tájékoztatást tudomásul vettem. Kicsit feloldódott a hangulat. Barátságosan közölték, hogy körülbelül merre lehet az üteg. S engedélyt adtak a távozásra. De én még nem éltem az engedéllyel, nem mentem el és közöltem, hogy én és az emberim harminc órája nem ettünk, nem ittunk, valami élelmezésre van szükségünk. A százados még jobban megenyhült. A zászlósra bízott, s szerencsés utat kívánt. Talán eszébe jutott, hogy kelet felé kell indulnom, miközben ő és a parancsnokság nyugat felé tanulmányozza az utat. Amit meg kell értenem. Elvégre a parancsnokság nem kerülhet az ellenség kezére. Én a fiúknak ebédet szereztem, ők meg addig szállást kerestek. Találtak is egy lengyel család szép családi házában. Este pompás vacsorát kaptunk. A lengyelek levágták egyetlen bárányukat. Azzal indokolták bőkezűségüket, hogy másnap már Kalusban a front, s ki tudja, mi lesz a házzal, báránnyal, a ház lakóival. Tizenöt magyar katonával osztoztak a húson. Én is egy jó nagy szeletet ettem meg. Az alig érthető beszélgetés során elaludtam. Nekem sürgősen megvetettek egy ágyat. Alig tettem párnám a fejem, már nem is voltam az ébren lévők világában. Hajnalban együtt indultunk el a gyalogos századdal. Minden harci kedv nélkül. A tüzéreim elkeseredése nagyobb volt, mint a gyalogosoké. Engem hiába kértek, hogy fussunk Sztrij felé Soós Mártonék után, nem álltam kötélnek. Magukban engem okoltak, hogy újra kelet felé haladunk. Pedig sejtették, hogy ilyen egyszerű módon nem kerülhetik el a háborút. Rövid idő alatt megszerettem a gyalogos zászlóst és századát. Körükben úgy éreztem magam, mint egy nagy családban. A zászlós ugyan szigorú fegyelmet tartott, de ez nem feszélyezte a közhangulatot. Mindenkihez közvetlen volt, a katonákat keresztnevükön szólította, alkalomadtán ehhez is, ahhoz is hozzávágott egy-egy tréfát. Az őrmesterével pedig szinte baráti volt a kapcsolata. Biztosított menetben haladtunk. Bármikor partizántámadás érhetett. Én a zászlós mellett gyalogoltam, aki színesen adta elő a dolgokat, én pedig tágra nyitott fülekkel hallgattam. Szinte szívtam magamba mindazt, amit mondott. Tudtam, hasznosíthatom a tapasztalatait, ezek ismerete az ember életét mentheti meg. A zászlós a tényleges katonai szolgálata alatt lelkes katona volt. Itt, kint a fronton vesztette el minden illúzióját. Ma már nem látja értelmét az egésznek. Miért harcolunk még? A németek már elvesztették a háborút. Hálát pedig nem várhatunk tőlük. Bár a magyar katona a németekért áldoz vért, életet, a legkisebb megbecsülésben sem részesül. Míg a magyar gyalogos kutyagol az országúton, a német gyalogságot járművek szállítják. Ezen felül a németeknek jobb az élelmezése, jobbak a fegyvereik.