Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

A magyar gyalogságot vágóhídra viszik. Nem részesül megfelelő tüzérségi támogatásban, ugyanakkor a szovjet hadsereg tüzérei elárasztják a magyar állásokat. A szovjet tüzérek jól lőnek, sok a sebesültünk és halottunk. Ez a század már régen kint harcol az első vonalban. Ezt méltányolva vitték hátra hadosztálytartaléknak. A zászlós és katonái azt hitték, hogy megérdemelt pihenés lesz osztályrészük. Tévedtek. Jóformán minden nap bevetik valahol a századot. Minden esetben ott, ahol baj van, az ellenséget vissza kell szorítani. Most is azért mennek. Érthető, leszoktak arról, hogy siessenek. Majd siet eléjük a baj. A század naprólnapra felesleges véráldozatot hoz. Már sok a halottja és a sebesültje. Egy jókora szakaszra fogyott le. Eddig három-négy alkalommal töltötték fel, hogy megmaradjon valamilyen harcértéke. Most már az is elmarad. Az elesett puskáját nem veszi át senki. Útközben sebesültszállító járművekkel találkozunk. Valami miatt le kellett állniuk. Üveges szemekkel néztek ránk a sebesültek, mint akikre már nem tartozik a háború. Elszorult a szívem, amikor megláttam őket. A zászlós más véleményen volt, kijelentette, egyikkel másikkal szívesen cserélne. Egy szerencsés sebesülés az életet jelentheti. Szívesen venne pl. egy gusztusos kis comblövést. Több nem kell, ennyi viszont szükséges ahhoz, hogy mint sebesültet a hátországba szállítsák. Érdeklődtem a partizánok felől. Sok van a környéken, egyaránt van orosz, ukrán és lengyel. Egyben feltétlenül egyetértenek, éspedig a németek gyűlöletében. Ha egy magyar alakulat hosszabb időn keresztül tisztességesen viselkedik, nem kell félnie. A partizánok különleges csatornákon keresztül mindenről, így erről is értesülnek. Azok, akik partizánvadászaton vesznek részt, nem számíthatnak irgalomra. A hallgatás, a menetelés időszakában otthon jártak gondolatim. Eszembe jutott a családom, Budapest, a szülőföldem Szabolcs. A gyalogos zászlós elbeszélései akárhányszor terelték el a figyelmem az otthoni tájról, a családi fészekről, előbb-utóbb visszaszálltam mindahhoz, amit nem is olyan régen hagytam el. A zászlós meggyőződése szerint azok, akiket kiküldenek, akik kijönnek a frontra, már eleve háborús veszteségként szerepelnek. A felsőbb hadvezetésnek az az elgondolása, ha már úgyis leírták őket, velük együtt minél kevesebb élelem, ruházat, fegyverzet vesszen el. Az, aki kijön, először nem veszi észre, hogy miként távolodik el tőle az otthon. A későbbi időben válik ez mind nyilvánvalóbbá. A lassú elhantolásban részt vesznek a barátok, rokonok is. Az érkező levelek lassan kihűlnek, a kezdeti kétségbeesés beletörődéssé válik. Ritkul a posta, kurtábbak a sorok, mind többen hagynak fel az írással. A menyasszonyok szerelmeslevelei szürkülnek, a levelekben megjelennek a frázisok, az udvariasság formái, hogy egy nap megérkezzék az utolsó, száraz ágként. A feleség a gyermekkel elköltözik az anyóstól, szabadabban kezd élni. Az is lehet, hogy nem titkolja, elfordult a férjétől. A században az egyik elhagyott férj úgy lett öngyilkos, hogy minden vállalkozásban részt vett, minden rohamnál elsőnek ugrott ki a lövészárokból, amíg egy golyó végzett vele. A nála talált levelekből derült ki, hogy hosszabb idő óta tetteit az öngyilkosság vágya vezette.