Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

- Tényleg meghalt' - Igen. Két-három km után vértócsát látok, az út szélén kezdődik, s az árok felé vezet. Itt is eltaláltak valakit. Ki tudja, hogy az út hosszában az árok szélén még hány halott és hány sebesült fekszik. Most mintha gyérülnének a sorok. Előzni próbálok. Nógatom a lovam, de nem érez kedvet a gyorsabb ütemre. Valaki váratlanul rám kiált: - Zászlós úr? Körülnézek. Egy nagy, kerek mosolygós, barátságos tüzérarc. Egy kocsis a lőszerlépcsőből. - Hol vagytok? - kérdezem felvillanó örömmel - merre van Soós hadnagy úr? - Nem tudom, ebben a nagy felfordulásban leszakadtunk. Kidéiül, csak négy kocsira találtam rá, ezek lemaradtak, nem tudták a többit követni. Palástoltam a csalódásom. De azért mégis nagy dolog volt, hogy egy idegen országban, háborúban, menekülés közben nem vagyok többé egyedül. Végeredményben kölcsönösen megörültünk egymásnak. Én már nem vagyok egyszál magam, ez a hat-hét tüzér pedig mentesül az őket terhelő felelősség alól. Nekik sem egyszerű idegen országban, egy kis csoportban, vezető nélkül kóborolni. Még a magyar tábori csendőrök is elcsíphetik őket: szöknek, menekülnek. A magyar csendőr még csak hagyján, a németek nem ismernek kíméletet. Én tehát hajnalban négy kocsi élén vonultam be Kalusba. A város tele katonával, menekülttel, de itt nincs olyan nagy fejetlenség mint Sztaniszlauban. A civil menekülők többsége továbbment Sztrij irányában. A legfontosabb feladatom az volt, hogy megtaláljam Soós Mártont. Feltételeztem, hogy nem ment tovább a részlegével. Itt tartózkodnak valahol. A kis várost felosztottam és kettesével kezdtük meg a kutatást. De több órai hajsza sem vezetett eredményre. A leghalványabb nyomra sem bukkantunk. Nem törődhettem bele a sikertelenségbe. Feltétlenül meg kell tudnom, hogy hol vannak a mieink. Elvégre parancsot hoztam magammal: azonnal vissza kell térniük az üteghez. Ha a küldetésem sikertelen marad, Kiss Sándor ütegparancsnokot az üteg kettészakadásáért akár hadbíróság elé is állíthatják. Vaktában nem futhattam tovább Sztrij felé, pedig az embereimnek nagy kedve lett volna rá. Elhatároztam, a hadosztály-parancsnokságon érdeklődöm. A hadosztály-parancsnokság épülete egy magára hagyott siralomház benyomását keltette. Még a kapuban sem állt senki. Sok szoba üresen állt. Az első négyben egy lelket sem találtam. Annál nagyobb futkosás volt a lépcsőházban. Valóságos tudathasadás jeleként egyesek befelé az épületbe vittek, mások éppen ellenkező irányba, az épületből menekítették ki a dolgokat. Miután benyitottam az egyes szobákba, ott is, ahol voltak, senki sem kérdezte meg, hogy ki vagyok, mit akarok. Gondolom, tudat alatt úgy könyveltek el, hogy akadálytalan csellengésem hozzátartozik a fejetlenséghez. Nagy nehezen megtudtam, hogy hol tartózkodik a hadosztály vezérkari tisztje. Benyitottam hozzá.