Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Légrádi most hallgatott, de több alparancsnok azt ajánlotta, az üteg azonnal forduljon vissza. Talán még elérjük Delatynt. Lehet, hogy titokban Légrádi biztatta őket. Nekem sem időm, sem kedvem nem volt a vitatkozásra, de a közös bajban mondanom kellett valamit a bajtársaimnak. Csak egyetértéssel és csak közös erővel menekülhetünk meg. - Fiúk - kezdtem - azt, hogy jelenleg hol vannak szovjet erők, nem tudjuk. Egy biztos, nyugat felől újra megerősödött a csatazaj és a lövöldözéseket közelebbről halljuk. Ez annak bizonyítéka, hogy e helyen a másik út már a miénk felé hajlik. Közeledünk tehát az elágazáshoz. Egy-két kilométer még és azalatt eldől a sorsunk. Egy kis szerencsével, kedvezően. Az útelágazásig, majd Sztaniszlauig még elmegyünk valahogy a lovainkkal - ezzel szemben vissza hetven kilométert már eleve képtelenség megtennünk. Éppen ezért csak egy lehetőségünk marad: tovább. Egyébként erre is kaptunk parancsot. A katonai teherautó utasainak is azt a tanácsot adtam, forduljanak vissza. A náluk lévő pár puska nekünk is számít valamit, ők pedig egy tüzérüteggel kísérelhetik meg az áttörést. Nem fogadták el az ajánlatom. Ennek ellenére segítséget nyújtottunk nekik. A tüzérek a teherautókat megtolták, s azok az eredeti szándékuknak megfelelően menekültek tovább, Delatyn irányába. Újra megindultunk mi is. Csak lépésben haladtunk, nem akartam új erőpróbának kitenni a lovakat. De arra is gondoltam, hogy egy ügetésben lévő üteg nagy lármát okoz, messzire meghallatszik a lovak dobogása, az ágyúkerekek dübörgése, a szekerek zakatolása. Ha lassabban is haladunk, most már csendre van szükségünk. Régen nem volt olyan fegyelmezett az üteg, mint most. Egy szót sem lehetett hallani. Mindenki hegyezte a fülét, leste az utat szegélyező bokrokat. Bármelyik pillanatban közvetlen gyalogsági támadás érhetett. Igen, a versenyfutásban a szovjet tankok, páncélosok győztek. Előbb érték el az útkereszteződést, mint mi. Mégis megmenekültünk. A csatazaj, a lövöldözések lármája, a saját hernyótalpaik, fegyverzetük csörgése elnyomta a mi zajunkat. Nem vettek minket észre. Túlfutottak az útkeresztezésen, továbbmentek Sztaniszlau irányába. Az útkereszteződésnél egy árva lelket sem találtunk. Újra megkezdtük az ügetést. Sietnünk kellett, most már valóban számíthattunk arra, hogy elölről is kapunk egy támadást a visszatérő szovjet egységektől és hátulról is megnyomnak azok, akik a szovjet élt követik. Már láttuk a város tornyait. Igen, már csak egy-két kilométer. Ennyi kell, hogy megmeneküljünk. Természetesen csak ideiglenesen. De mit érdekelt minket a holnap. E pillanatokban csak az aznapi megmenekülésért fohászkodtunk. Hányszor sóhajtottunk fel a háború során: „Csak most az egyszer meneküljünk meg!" Megjelenésünkkel a Sztaniszlau határában beásott német katonáknak ugyancsak szokatlan és váratlan képet nyújtottunk. Miután a parancsnoki szakaszt meglátták, azt hitték először, hogy szovjet lovasság támad a város ellen. Majd kiderül, hogy egyedülálló, gyalogsági kíséret nélküli tüzérség halad feléjük. Ügetésben egy üteg, arról a területről, ahonnan csatazajt hal-