Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Végszó. Civilként sem könnyű kezdeni

- Önök az új demokratikus államrend nevében ítélkeznek, a mostani huszonegy elnapolás megfelel a demokratikus elveknek? - Nem fél kijelentéseinek következményeitől ? Egyenlőre még mi fogjuk önt felülbírálni. - Elnök úr! Éppen ezért kérem, mégpedig azonnal. Az elnök talán robban, ha nem fedez fel valamit, ami kárörömre hangolja. - Most látom, hogy önt csak tizenkilencediknek idéztük - milyen elvek alapján kíván másokat megelőzni? - Őszintén tisztelem a törvényes sorrendet. Vártam is, míg más jelentkezik. Csak ezt követően álltam elő a kérésemmel. És ezt, kötelező tisztelettel megismétlem. A szemeim most már szikráztak a haragtól. Ha elnapolják az igazolásom tárgyalását, elesem a jegyzői kinevezésemtől, amely már régen esedékes lett volna. Az elkeseredésem fokozta, hogy a bizottság tagja volt dr. Sántha György törvényszéki bíró is, akivel két hónapon keresztül egy tanácsban tárgyaltam és tökéletesen ismerhette a politikai állásfoglalásom. Ennek ellenére egy szót sem szólt az érdekemben. Az elnök felállt. Most már a tekintélyéről volt szó. - Befejeztük, mindenki eltávozhat. A többi tag is felállt és előkészületet tett a távozásra. Ezekben a valóban utolsó pillanatokban újra nekem kellett lépnem. Határozottan odamentem a bizottság asztala előtt álló székhez (a vádlottak padjához), arra leültem s anélkül, hogy ránéztem volna az elnökre, rászóltam a bizottság titkárnőjére. - Kérem, kisasszony, szíveskedjék betenni a gépbe egy jegyzőkönyvblankettát. A titkárnő zavartan nézett az elnökre. Újra lépnem kellett. - Kisasszony kérem, tegye azt amit mondok, hallotta, hogy a bizottság tagjainak kevés az ideje. Határozottságom meglephette. Az elnök nem intette le, betette a gépbe a jegyzőkönyvet. Az előző négy tárgyalásból ismertem a feltett kérdéseket és azokra válaszolva diktálni kezdtem a jegyzőkönyvet, a vallomásomat. Nemcsak tanúkra hivatkoztam, hanem cikkekre is, amelyekben a háború alatt juttattam kifejezésre állásfoglalásomat, így egy közgazdasági tárgyú cikkre, amely a német élettér elméletével szállt szembe. A többi megidézett szinte megkövülten, halálos csendben nézte a jelenetet, s várta mi lesz ebből az egyenlőtlen birkózásból. Benne volt a levegőben, hogy értem izgulnak. De a sikeremért egy lyukas garast sem adtak volna. Mindentől függetlenül aligha volt várható, hogy ez a bizottság kedvezően ítél meg, minden további bizonyítás nélkül bírál el és igazol. A bizottság tagjain már rajta volt a nagykabát és a teremben szétszóródva vártak az elnök intésére, hogy elhagyják a tárgyalótermet. Dr. Sántha György is. De a korábban határozott elnök most már bizonytalanul állott a lábán, nem tudta, mit tegyen. Lehet, hogy éppen döntött volna, amikor én intéztem hozzá kérdést.