Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Végszó. Civilként sem könnyű kezdeni

tunk volna legalább egy szó köszönetet. Gondolom, úgy érezte: az igazságért nem jár köszönet. Ebben viszont lehet, hogy téved. Reggel nyolckor érkezik meg a kerületi elöljáró — emlékezetem szerint Kármánnak hívták - nyomában elöljárósági tisztviselők és a friss kiutalások birtokosai. Az elöljárónak minden lakásban a régi bérlő nyitott ajtót. Az elöljáró kijelentette, hogy valamennyi bérlőt rövid időn belül kilakoltat. A fenyegetés beváltását senki sem hitte el. Sem az új, sem a régi bérlők, de maga Kármán sem. De akkor — tekintélye megóvása céljából — mondania kellett valamit. Legkevésbé a kerületi elöljárót hibáztatom. A tulajdonképpeni bűnösök azok voltak, akiktől függött az elöljárói beosztása s akiknek a jelöltjei voltak az új lakók. Mindenesetre elgondolkoztatott, hogy ezek az urak átestek-e a politikai szűrővizsgálaton. Amióta hazaérkeztem, nem egy meglepetésben volt részem. Számos személy pálfordulása megdöbbentett. Más színekkel, jelszavakkal jöttek fel a pincéből, mint amelyekkel lementek, s mint amilyeneket hallottam tőlük mielőtt a frontra mentem. S hogy ne érje őket bírálat, megelőztek a bírálatban másokat. Nem egy ítélkezett is. Sok időt vesztettem a háború során, türelmetlenül vártam, mikor kerül sor az én igazolási tárgyalásomra. Végül is nagy későre tűzték ki. A budapesti Markó út 27. szám alatti bírósági épületbe idéztek. A bizottság öt tagját öt párt delegálta. Az igazoló bizottság reggel 9 órára huszonöt személyt idézett meg, ennyi ügyet kívánt letárgyalni. Délelőtt 1/4 12 óráig csak négy üggyel, személlyel végzett, amikor a bizottság elnöke kihirdette, hogy a bizottság tagjai ebédelni mennek. Délután az eljárást már nem folytatják, a már idézettek újabb tárgyalási határnapot kapnak. A huszonöt megidézett közül én voltam a tizenkilencedik. Némán vártam, hogy mit szólnak az esethez a sorstársaim. Mindenki hallgatott. Azok is, akik sorrendben megelőztek volna. Érthető, senki sem száll szembe azokkal, akiknek a határozatától függ az, hogy igazolják-e, folytathatja-e a további munkát, nem lesz-e a társadalom megkülönböztetett embere. Ki az az eszeveszett, aki felbőszíti a bíráit. A szemeim már eddig is vérben forogtak, ez a hallgatás még jobban fejembe préselte a vért. Tisztelettudóan az elnök elé álltam s megkértem, hogy az én ügyemet tárgyalja le, éppen elég időt veszettem a háború, a négyéves katonai szolgálatom alatt. Az elnök, hatalma tudatában, hányaveti választ adott. - Nem hallotta a tájékoztatásom? - De igen. Éppen ezért kértem ügyem azonnali tárgyalását. - Hogy képzeli azt, hogy huszonöt ügyet, pihenés nélkül, egy nap alatt letárgyalhatunk? - Magam is soknak tartom. Már amikor megérkeztem, feltettem magamnak a kérdést, hogy miként lehet egy napra huszonöt ügyet kitűzni? Az, aki kitűzte, hány percet szánt egy személyre? - Senkinek sincs joga bírálni, hogy egy nap hány ügyet tárgyalunk.