Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Végszó. Civilként sem könnyű kezdeni

mentem végig az utcákon, pedig mások sem néztek ki sokkal jobban és senki sem törődött velem. Gondolom, mindennapi lehetett, hogy egy elkésett, megtépázott őszi daru húz el a város utcáin. Az emberek közömbössége tudatalatti diszkréció: tisztelik annak lehetőségét, hogy az elkésett vándor sohasem ér el oda, ahova elindult. Mert az csak volt. A Lehel út 46. szám alatti ház a Róbert Károly úti kórházzal szemben, magányosan emelkedik ki a földszintes házak köréből. Messziről meg lehet látni. Az utolsó száz métert a félelem és reménykedés kétségei között tettem meg. Szíven ütött az öröm. Áll a ház! Újra pár méter, letaglóz: a házat deszkapalánk veszi körül és szovjet katona áll előtte őrséget. A második szomszédtól megtudom, hogy szovjet parancsnokság tartózkodik a házban, a bérlőket pedig a jasszok földjén, a Jász utca 50. szám alatt helyezte el az elöljáróság. És mi? És a családom? Tud róluk valamit? Igen, a szomszéd még most is látja néha a két szép pici szőke fiút és az anyukájukat. Jól vannak. Egészségesek. Már csak az apukájuk hiányzik. Két fiam említésére egy-egy könnycsepp jelenik meg a szemeimben. Mint katona, valójában ezzel szereltem le, ezzel váltam civillé. A Jász utca 50. szám alatti ház egy emeletes ócska bérház. Az emeleten belső, nyitott körfolyosó, a végén két-két közös WC-vel. Amikor körbeforgatott fejjel bebotladoztam az udvarra, a körfolyosón tartózkodók azonnal rájöttek arra, hogy megvan a napi szenzáció. Megérkezett egy halottnak hitt katona! Kiáltozásukra megjelenik a feleségem. Meglát. Elém fut. Utánaered egy hároméves apróság. S anyósom ölében megjelenik az ajtóban a sohasem látott tizennégy hónapos kisfiú. A kör bezárult. Minden elfelejtve. Minden megbocsátva. Legyen most már béke. De nem mindig könnyű a megbocsátás. A XIII. kerületi elöljáróság a Lehel út 46. szám alatti ház lakóit írásban biztosította, hogy a szovjet parancsnokság távozása után visszatérhetnek az eredeti lakásaikba. Megtudtuk, hogy az elöljáróság semmibe veszi az ígéretét. Új lakóknak, mindenféle protekciós előkelőségeknek utalta ki a lakásokat. Nem mentük panaszra. Nem is sírtunk-rítmnk. Kapcsolatot vettünk fel a szovjet parancsnoksággal. Előhoztuk, hogy mi készül. A szovjet parancsnok kijelentette, mint katona nem szólhat bele a magyar igazgatás intézkedéseibe. Ezt természetesnek tartottuk. Viszont, mint magánember velünk érez. Ennek megörültünk. Mint magánember előre közli, mikor költözik el a szovjet alakulat. A szovjet katonák betartották az ígéretüket. Az egyik éjszaka folyamán felráznak az álmomból. A folyamatosan fenntartott összekötő láncunk jelzi, a szovjet parancsnokság hajnali háromkor elhagyja az épületet. Reggel ötkor már minden lakó beköltözött az eredeti lakásába. Mire megérkeztünk, a szovjet a parancsnokot már nem találtuk. Szívesen mond-