Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Végszó. Civilként sem könnyű kezdeni

Végszó. Civilként sem könnyű kezdeni Végszó. Illendőnek látszik pár szóval foglakozni azzal, hogy miként kerültem vissza a civil életbe. Amikor kiléptem a kaposvári elemi iskola kapuján, lezárult életemnek az a szakasza, amely egy SAS (Siess, azonnal, siess) behívóval kezdődött. Miután korábban, az előző államhatalom főbelövés terhével, behívott katonának, az új államhatalom mint katonát - e pillanatban engedett el. Kiléptem az utcára és új, alig elemezhető felelősség nehezedett a vállamra. Eddig, két éven keresztül mások feleltek az irányításomért, csak oda mehettem, ahova küldtek, illetve vittek. Most mehetek, mennem kell, a magam lábán. Rám tartozik, hogy hova vezet az első utam, megtalálom-e azt a fészket ahonnan kiindultam, rátaláloke azokra, akiket elhagytam. Az elengedett hadifoglyok többsége a Budapest felé tartó vonatra szállt. Úgy viselkedtünk, mint akik egyedekre szakadtak szét. Nincsenek viccek, széles karmozdulatokkal kísért elbeszélések. Mindenkiben szinte látható a belső szorongás: mire megy haza, mi vár rá otthon, egyáltalán vár-e még rá valaki? Lassan szóba elegyedünk viszont civil utasokkal. Azok tudása félelmetes rejtély. Kérdezgetünk: merre laknak? Vidékükön mi omlott össze, mi maradt épen? Jártak-e egy bizonyos városban, városrészben, talán utcában. Abban van ugyanis egy ház. Legalábbis volt... Én egy harminc-negyven év körüli nőre, budapesti lakosra akadok. Odaülök vele szembe és óvatosan faggatni kezdem. Óvatosan, mert előre félek a válaszoktól. Igen, járt az Angyalföldön. Igen, ott nagyon sok a gyár, a terület többször kapott szőnyegbombázást, aki régen járt arra, nem ismerne rá. A válasz lesújtó, védekezem ellene. Elvégre Angyalföld nagy. A gyártelepei is szétszórtan fekszenek. Tovább kérdezek. A Róbert Károly utcai kórház épen maradt-e ? Na, meg a környéke. Különösen egy ház, szemben a kórházzal, a Lehel utcában. Az útitársnőm rájött, hogy mire megy a játék. (Nem is voltam talán tisztességes, hogy nem árultam el.) Közeli hozzátartozóim lakhelyei után érdeklődöm. Visszavonult, mint a csiga a házába. Tulajdonképpen nem is ismeri jól a városrészt. Járt arra, de csak egyszer, inkább az újságokból tud többet. De azoknak meg nem lehet hinni. Ami a kórházat illeti - az kórház, miért bombáznák? Elhallgattam. Lelkivilágom zárt körében, a már átélt életem árnyai közt bolyongtam és a múlt tégláiból próbáltam összerakni a jövőmet. Egy végtelen időnek tűnt, amíg elértük Budapestet. El nem takarított és már félresepert romok között vezetett az utam. Az ideiglenes Duna-hídon megálltam, körülnéztem. Megtekintettem az összebombázott fővárost. A magukba roskadt parti palotákat, a kupolát vesztett, a semmibe meredező falakig megalázott várat. (Látni fogom még azt a pusztítást is, amelyet az előtte álló romok eltakarnak.) Kopott katonaköpenyemben, elnyűtt, piszkos hátizsákommal szégyenkezve