Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Ekkor már megtudjuk, hogy a hadifogoly-vonatokat Komárom, Zalaegerszeg, Kaposvár fogadja, ezek a táborok adnak elbocsátó papírt. Úgy hírlik, hogy minket Kaposvárra visznek. Egész éjszaka döcög a vonat, amíg Sopronból Szombathelyre érünk. Az egyik zászlós attól fél, hogy túljutunk Szombathelyen, egész éjszaka a vonat lépcsőjén ül, hogy találkozzék az édesapjával, véletlenül se aludjék el. A hivatalos Magyarország Szombathelyen is csak afölött őrködik, hogy a „szállítmány" el ne hagyja a vonatot. A hozzátartozók annál inkább kitesznek magukért, nagyon sokan vannak az állomáson. Itt viszont a találkozás öröme szomorúsággal is társul. A hozzátartozók beszámolójából kiderül, hogy ez a rokon is, meg az is meghalt, sok családtagnak mindene odaveszett. A zászlós, aki a vonat lépcsőjén utazott, sehol se látta az édesapját. Mind türelmetlenebbé vált. Nem bírta tovább idegekkel. Nem érdekelte most már semmi, kiosont az állomásról és befutott a városba. Másfél óra múlva érkezett vissza, arcán kétségbeeséssel. Az apja légitámadás áldozata lett. A szomszéd a fiát már türelmetlenül várta, az üresen maradt lakással csinálni kell valamit. Mindezek a jelenetek tovább növelték az aggodalmamat. Mi lehet az én családommal? Hogyan vészelhették át Budapest ostromát? Ki van még életben, ki az, akivel már soha többé nem találkozom. Gondolataimba mélyedve állok a vonat mellett, amikor egy középkorú asszony jön felém egy szelet kenyérrel. Éppen csak hogy észreveszem a barátságos mosolyát, a felém nyújtott kezét, már hét-nyolc hadifogoly veszi közre és nyújtja a kezét, a szeletelésre váró kenyér egy-egy darabja után. Kínzó éhség gyötör, de egyetlen lépést sem tettem az asszony felé. Amikor a pillanatok alatt elfogyó kenyér utolsó szeletét vették volna el, az asszony félretolta a körülötte nyüzsgőket, átvágta a körgyűrűt és hozzám lépve átadta az utolsó kenyérdarabot. Ez a gesztus százszor jobban esett, mint a kenyér. Az asszonynak megadom a feleségem címét, kérem írja meg, már Magyarországon vagyok, egészséges vagyok, most visznek Kaposvárra. Remélem rövidesen elengednek. A pályaudvaron kiáltozni kezdik: hol van az a zászlós, aki az apját kereste? Jöjjön elő! Ne gubbasszon tovább a vonatban. Itt van valaki, aki a fiát keresi. Az egyik hadifogoly karonfogva visz a vonat mellett egy öregurat és magyaráz neki. Az öregúr a fiát keresi, ő meg hallott egy zászlósról, aki az apja után kutat. Siessenek, még mielőtt a vonat elindul. A zászlós már a vagonjában ül, amikor meghallotta a hívást, jöjjön elő a zászlós, aki az apját keresi. Bármilyen esztelenség ez, előrohant a kocsi mélyéből, hogy a hívásra jelentkezzék. Más mesélte el nekem a jelenetet. Amikor az apa és a fiú összefutottak, pár másodpercig döbbenten néztek egymásra. Igen, áldozatai a jóakarat szörnyű tévedésének. Nem ismerik egymást. Kiderült, hogy az apával hivatalosan közölték már, hogy a fia a dunántúli harcokban elesett, de nem akarja elhinni. Tudja, sok esetben fordul elő, hogy az elesettnek