Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

fogságba került katonáiként érkezünk haza, így nem várhatnak minket zászlókkal, lobogókkal. Nem vártuk mi azt sem, hogy a legközelebbi államigazgatási hatóság valamelyik kiküldöttje mond hozzánk pár szót. Nem is szólva arról, hogy ebben az időben sok szerelvény érkezhetett az országba. Annyi szerető szó talán nincs is. De a némaság lesújtó volt. Az első otthoni két mondat: a vonat mellett tessék vigyázni, a vonatot senki sem hagyhatja el. És ezzel eldőlt annak a kérdése is, hogy kik vagyunk. Továbbra is foglyok, vagy csak internáltak. Foglyok, internáltak a saját hazánkban. Akiket már nem véd a nemzetközi jog. Ezek után milyen jogalapon meséljük majd el, milyen fogadtatásban részesítettek minket a „szövetségesek" a németek, minként bántak velünk az amerikai katonák, azután az a nép, amelynek földjén a fogolytábor volt, a franciák. Feltehetik a kérdést: és azok, akik véreitek, miként bántak veletek? Ágfalván számba vettek minket, névsort fektettek fel rólunk, de nemigen izgatott senkit, hogy három nap óta nem kaptunk enni. Reggel kilenckor érkeztünk meg és tíz-tizenkét óra elteltével kaptunk másfél deci bablevest. Sopronban sem szólt hozzánk a hivatalos Magyarország. Csak egyre vigyázott, el ne hagyjuk a vonatot. Persze, ez a hivatalos Magyarország már egészen más volt, nem az, amelyik főbelövés terhével, SAS behívóval hívott be katonának. Ez a Magyarország már döbbenetét jelzi, amiért bevonultunk. Bevonultunk vásott fiú módjára, elhagytuk a családunkat, végigjártuk a harctereket, éheztünk, megsebesültünk, jeltelen sírba dűlve elestünk, mi a szerencsésebbje csak hadifogságba kerültünk. Tudom én, hogy el kell csípni, felelősségre kell vonni azokat, akik saját hazájuk vesztére törtek, akik mint politikusok, katonák, nyilasok, elárulták az országot. Ezek miatt kellett ráhúznunk még további másfél évet, elvesztenünk további ötszázezer embert, testvért, rokont, barátot, ezek álltak mögöttünk géppisztollyal, hogy el ne hagyjuk a frontot, szembe ne forduljunk az ország igazi elvesztőivel. De ezek nagy részét már elcsípték vagy nem jönnek vissza. Köztünk nincsenek. Ha van is köztünk belőle, legfeljebb csak egy-kettő. Mi hadifoglyok vagyunk és nem politizáló civilek. Megillet miket a különbségtétel. Rajtunk keresztül a magyar hadsereget kiállító magyar népet éri sérelem. A szállítmány egyezer főnyi tisztjéből legalább kilencszáz világéletében mindig csak azzal törődött, hogy elvégezze a mindennapi munkát, együtt tartsa a családját, növelje a családja anyagi és erkölcsi jólétét. Ezeket áttételesen sem lehet vád alá helyezni: hol voltál? mit csináltál? Ha tőle függött volna, egy pillanatra sem hagyja el a munkapadját, családi tűzhelyét. Legalábbis ezek nem érdemelték meg ezt a bánásmódot. Sopronban megjelentek a hozzátartozók is. Sokan ötven-hatvan km-t is utaztak azért, hogy találkozzanak végre a már oly régen várt családtagjukkal. Csodálatos jeleneteknek voltam tanúja. Egy-egy szerencsés hadifoglyot négyen-öten is körülvettek, egyszerre többen kérdezték, választ sem várva öleltek, csókoltak. Előkerültek az elemózsiás zsákok is. Jutott ezekből más hadifoglyoknak is, egy-két falathoz én is hozzájutottam.