Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Az óra átadását megtagadtam. Támadóim hamar értésemre adták, hogy nincs kibúvó. Addig, amíg az órát át nem adom, nem engednek el, és a vonat nélkülem hagyja el az állomást. Azt pedig el sem lehet képzelni, hogy mi lenne velem, ha egy idegen országban, minden nélkül, egyedül maradok. Végül is az órám lekerült a karomról. Még egy kísérletet tettem. Egy közelben tartózkodó magyar tiszt jól beszélt angolul, megkértem, magyarázza el, több mint egy éve nem tudok a családomról, azt sem tudom, hogy megvan-e még, az óra egyedüli emlék a feleségemtől. Az amerikai katona, az óra új tulajdonosa megilletődött, magába szállt, együttérzéssel rám nézett és a következő ígéretet tette: Ez valóban emlék? Akkor nagyon fogok rá vigyázni. Vajon betartotta-e az ígéretét? Nem sokkal később a franciák mutatkoztak be újra. A következő francia állomáson nem állt ugyan meg a vonat, viszont csak egészen lassan siklott át a pályaudvaron. A peronon francia vasutasok, vöröskeresztes nővérek nézték a szerelvényt és vártak a jó előre előkészített tréfára. Mi, mit sem tudva arról, hogy mi jár a szabad franciák fejében, kedélyesen integettünk. Ha kisüt a nap, egészen más színben látja az ember a világot. Már beletörődtünk abba, hogy nem haza, hanem Franciaország belseje felé vezet az utunk. Az állomáson a sínek fölé hajolt egy nagy keresztmetszetű cső, a vasutasok ezzel töltik meg a mozdonyt vízzel. Amikor a nyitott marhavagonunk a cső alá került, a vasutasok megnyitották a csapot és a bő sugárban előtörő víz pillanatok alatt mindent elöntött. Amíg áthaladtunk a cső alatt, a vagonunk bokáig megtelt vízzel, s minden csomagunk, hátizsákunk, cigány-szegényes batyunk teljesen elázott. Köztük az otthonról kapott utolsó levelek, a családi fényképek, naplók. A jelenet komikus lehetett, mert hálás nézőink szinte dülöngéltek a kacagástól. A vöröskeresztes nők is. Gondolom, kb. ugyanezen időben érkeztek haza Franciaországba azok a franciák, akik a náci táborokból Magyarországra menekültek, ahol őket a magyarság, a kormány és a nép testvérként fogadta. Vajon mit szóltak volna, ha látják ezt a jelenetet? S mit szóltak volna ehhez azok a magyar testvéreink, talán családtagjaink, akik a francia foglyoknak menedéket nyújtottak. Ha ez vigaszul szolgálhat, a minket követő többi nyitott vagon felett is megnyitották a vízcsapot, de fogolytársaink ezekben már felkészülten várták a zuhanyt. Kézbe vették mindazt a csomagot, amelyik tönkremehetett. Azzal a csekély élelemmel együtt, amelyet az útra kaptunk. Az ember életében nemegyszer ismétlődnek meg jelenetek. Most is erre emlékeztet egy középkorú, éles arcélű, széltől-naptól lebarnult százados. Egy álltó helyében meg se mozdul, miközben elárasztja a vastag vízsugár. Mereven nézi a francia síkságot. Majd beszélni kezd. Mintha valamennyi franciához és azokhoz szólna, akik a háta mögött állnak. Mind többen figyelnek fel rá és hallgatják szavait. „... vegyétek tudomásul, hogy nem vagytok az elsők és nem lesztek az utolsók ... Nagyon sok magyar volt már ugyanebben a helyzetben. Országról országra, világrészből világrészbe sodorta a szél, s útja során nem ismert szélcsendet, amely meg-