Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

pihentesse. Ez, ami most történik, nekem csak ráadás. A szovjet földről a felperzselt magyar földön keresztül visszahátráltam a német határig. A szovjet haragudott ránk, mert a német oldalán voltunk. Németországban ránk rohantak a németek, elvették a fegyverünket, azt mondták, az orosszal cimborál és az angolt szereti a magyar. A német brutalitás után a fogságba ejtő angolszászok a némettel való cimborálást vetik a szemünkre. Hatványra emelten érez így a francia. Bárkivel kerülünk szembe, fogságba kíván vetni. És úgy érzi, hogy a fogságunk tehetetlenségében szabad minket éheztetni, szabad ég alatt hagyni, merő vigasságból nyomorfészkünkből ürgeként kiönteni. Ki vonná őket felelősségre, ha agyonvernének? Egyetlen állam sem emelné fel értünk a szavát. Még az otthoni, jelenlegi kormány sem. Az is árulónak tart. Talán még a hitvesnek, anyának, gyermeknek is csak titokban szabad értünk imádkoznia. - Vágytok vissza a szülőfalutokba? Nem biztos, hogy tárt karokkal fogadnak. Lehet, hogy már kitakarították számunkra a börtönt. Hogy legyen hol felelnünk a bűneinkért. Amelyeket azzal kezdtünk el, hogy a SAS behívóra bevonultunk katonának. Alternatívánk volt ugyan: de csak a fejbelövés..." A franciák magatartásán elgondolkozva, most utólag eszembe jut az a 200000 lengyel, aki elveszett hazájából Magyarországra menekült, ahol a hivatalos államvezetéstől a legutolsó magyarig meleg fogadtatásban részesült. Felidéződik bennem annak a 70 000 menekültnek a sorsa, akik a náci rémuralom elől nálunk keresett menedéket, s akitől nem kérdeztük meg a nemzetiséget, vallást, pártállást, akiben csak a bajba jutott embert láttuk. Volt köztük belga, holland, olasz, német, angol, még francia is. Az, hogy mit tettünk értük, csak akkor került tudatfelszínre, amikor hazájukba érve visszafordultak felénk a hálás megemlékezés köszönetével. Vajon hallatják-e a szavukat a békekonferencián? Eszembe jut az én ütegem embersége. Eszembe jutnak azok az ebédek, vacsorák, amelyeket az ellenséges földön a kiéhezett lakosságnak nyújtottunk. De a felsőbb hadvezetés sem gondolkozott másképpen. Valósággal békejobb volt a hadosztályparancsnokok kézfogása, a hegyekbe, erdőkbe menekülő partizánokkal. A következő fogolytábor Chalons-sur-Mainban volt, majd rövid tartózkodás után Romillybe kerültünk. Ez a város a párizsi- medencében, Párizstól egy kőhajításnyira fekszik. A feljegyzéseim szerint június 26-án már ebben a táborban voltunk, lényegesen jobb körülmények között. A kosztunk nem volt bőséges, de minőségével meg lehettünk elégedve. Rövid időn belül sátrakat kaptunk és az idő is jobbra fordult. A természet is úgy gondolkozott, minek a további eső, ha a hadifogoly már úgysem ázik. Ez már kifejezetten tiszti tábor, ahol nem kell dolgoznunk. Lehetőség nyílt viszont táboron kívüli munkára. A francia katonáknak nagy része még nem ért haza és hiányzik a férfi munkaerő a mezőgazdaságban. A franciák visszataszító viselkedése mély nyomot hagyott bennünk, kevesen jelentkeztek. Pedig csábító erővel hatott a házi koszt és a várható kereset reménye. Azok, akik mégis szerencsét próbáltak - különösen eleinte - nem sok jót mondtak a franciák viselkedéséről. A francia tanyákon jelentkező magyar hadifogoly köszönését alig fogadták. Kint a ház előtt mutatták meg, hogy mit kell csinálnia. Az ebédet és a vacsorát nem a lakás-