Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

ciaországba. Amikor a hosszú vascsík a fogolytábor mellett kígyózik el, szörnyű vasfeje nagyot sípol, orrlikain füstöt és lángnyelvet bocsát ki. Ezzel egy időben kinyílnak a vonat ablakai, valamennyi ablakban két-három francia fej jelenik meg és ékes francia szitkok árasztják el a fogolytábort. És hogy a fogoly németek tökéletesen megértsék a francia nyelvet, az összevissza való kiabálást elnyomja a franciák füttykoncertje. Egy sebforradásos arcú német kapitány összeszorított ajkai alig hallhatóan sziszegik: ma nekem, holnap neked. Egy német őrmester felkiált: van annyi acél az Egyesült Államokban, amennyivel a szeretet hidat verhet a Rajnán keresztül? Az amerikai katona, őr, már nem hallja a kérdést. Szinte észrevétlenül eltűnt a kerítés mellől. Valósággá válik a vágyálmunk. Felkerekedünk. Viszik a tábort, megindulunk keletnek! Itt is, ott is számításokat végeznek, hány nap alatt érjük el a magyar határt. A józanabbak kiegyeznének hat napban is. Elvégre Európa elgyötört, tönkretett testén fontosabb szállítások is vannak. A hazavitelünket sem a szeretet, együttérzés diktálja. Kellemetlen nyűg vagyunk már az amerikaiaknak. Na, meg felesleges pénzbe is kerülünk. A mostani indulásunk az első alkalom, hogy éhesen és fáradtan is fürgék vagyunk. A beszálláskor seperni lehetett volna a sok elhangzott viccet, élces megjegyzést. 1945. június 15-én indul a vonatunk. Úgy, mintha ennek is jókedve volna. Vidáman zakatol, üti a taktust és mi együtt örülünk vele. Nyitott marhavagon a kocsink. Kicsit szeles, de mit számít, nyár van. A jól értesültek úgy tudják, hogy először a Nürnberg melletti Fürthbe visznek. Nem messze mentünk el mellette, amikor idefelé jöttünk. Hamar ránk sötétedett. Velem szemben B. ezredes ült le a zsákjára. Ráncot vetett homlokára a kora. Nagyon fáradt volt. Megkért, a térdemre helyezhesse a fejét. Megpróbált egy kicsit aludni. A sors tréfája. Ha napokkal korábban megkapom tőle azt az új nadrágot, akkor most nem hajtja a fejét egy lyukas nadrágra, s nem kell félnie, hogy gödörbe esik az orra. Nem sokat aludtam. Hajnalban hangoskodásra ébredek. Először nem értem a dolgot, azt hittem, hogy a fogolytársaim összevesztek. Kiderül, azért a riadalom, mert a vonat nyugat felé visz és nem keletnek. Tovább távolodunk az otthontól, a hazától. Sokan elnémulnak. Az mélyedt a legnagyobb hallgatásba, aki az előző nap a legtöbb viccet mondta. Franciaország felé vettük az irányt. Itt-ott sokat időztünk, amíg a Saarbrückhenen és Verdunön keresztül elértük Chalons-Sur-Maint. A kocsiban megismerkedtem dr. Bíró László és Varga hadbíró századosokkal, akik a Hadügyminisztériumban szolgáltak. Sokszor elbeszélgettem ott Bessenyey László főhadnaggyal, aki Budapesten tiszti főügyész volt. Az egyik kisállomáson megáll a vonat, s időt engednek arra, hogy az állomáson igyunk, vizet vegyünk magunkhoz. Amikor jómagam is vízért indultam, elállja az utamat három amerikai katona. Az történt, amit ha más mond el, soha el nem hiszem. Az egyik katona a csuklóm felett meglátja a svájci órám és elkéri.