Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

nok tájékoztatott arról, hogy melyik frontszakaszon, melyik ütegnek milyen vesztesége van. Ez felderítőt, az elsőtisztet, a harmadik fogatos tisztet kér, de azonnal, mert az azonnal is elkésett. Először megkérdezték, ki jelentkezik önként. Csak egy háromgyermekes apa jelentkezett ismételten, de ajánlkozását egy esetben sem fogadták el. Bombatámadás következtében nem régen vesztette el a feleségét - és meg akar halni. Magasrendű erkölcsi elv: csak azt engedik meghalni, aki nem akar. Miután önkéntes jelentkező nincs, a padokban valamennyi tisztnek az osztály egyik oldalára kellett ülnie, hogy megkezdődjék a selejtezés. -Jelentkezzenek a három- vagy többgyermekes apák - hangzik el az első felhívás. Ezt követően három-négy tiszt átmegy a kiüresített padoszlopba. Ezek már megmenekültek. Majd a kétgyermekes apáknak kell jelentkezniük. Ezek körében én is átmegyek a mentesítettek körébe. Az egygyermekes tisztek kiválása után megmaradt csoportot értékelik ki. Repülnek a kérdések, ki mennyi ideig volt már kint a fronton, ki sebesült már meg, ki végezte el a felderítői, bemérői tanfolyamot és így tovább. Ez után kerül sor a kiszemelésre és az áldozat már indul is a tűzvonalba, a mind közelebb kerülő frontra. A pihenés nélküli harcok felőrölték az erőket, mindig több tüzértisztet igényelt a front, tudtam, csak idő kérdése és én is sorra kerülök. E hamvában holt iskolában, a tétlenség óráiban szájról szájra járnak a rémhírek: Budapest már romokban, az embereknek nincs mit enniük, hároméves korig jóformán minden gyermek éhenhalt, járvány ütötte fel a fejét, nincs elég orvos és gyógyszer. És az, amiben a rémhír hiányzott, mert igaz volt: a szovjet csapatok Székesfehérváron áttörték a frontot, a szovjet páncélosok megközelítették Győrt. Mire való még a tüzérség? Ép lövegek, lőszer nélkül? Annál inkább szükség van a gyalogságra! Ez a gondolat kézenfekvő. Ha elfogadják, mindnyájunkat gyalogos bakaként vetnek be, s akkor jobb dolga van azoknak, akiket korábban elvittek, hogy beosszák valamelyik tüzérüteghez. Emlékezetem szerint március 24-én összehívatja a parancsnok a megmaradt tiszteket. Nem tudjuk miről lesz szó, mindenki találgatja, merre fordul a sorsunk. Nem hiányoznak az ezzel kapcsolatos rémhírek sem. Híre jár annak, hogy az a hadnagy, aki két nappal korábban ment el tőlünk, még elmenetele napján elesett. Arra sem maradt ideje, hogy egy vezényszót leadjon. Utólag próbálok emlékezni arra, hogy kiről is lehet szó, de a tiszt azonosságát nem tudom megállapítani. A tiszti értekezlet halálos csendben kezdődött meg. Az iskolaparancsnok közölte, álláspontja győzött, meg kell menteni az iskolát. Ha elejtjük, akkor elejtjük a győzelem reményét is. Ezért az iskola Kemény százados parancsnoksága alatt haladéktalanul útra kel. A tisztek egy részével. A többi tiszt, gyalogsági beosztásban, a harcoló csapatokat erősíti meg. Megtudom, én az iskolával vonulok el. Újabb haladékot kaptam az élettől. Fájdalmas együttérzéssel gondolok azokra a tüzértisztekre, akiket gyalogsági bevetésre visznek. Olyan ez, mintha vágóhídra küldenék őket. Pedig ismételten tapasztaltam, hogy a sors kiszámíthatatlan. Nem egy esetben az marad meg, akire