Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

rálőnek, mert a szomszédját éri a találat. Konkrét esetben, az első vonalból épségben visszatért katona arról értesül, hogy a pihenésben hátramaradt században szolgáló barátja aknára lépett és felrobbant. Még az előző év tavaszán, amikor kimentünk a frontra, leszereltek egy régen kint szolgáló tüzérzászlóst. Emlékezetem szerint Pintérnek hívták. Budapesten az egyik állomáson, légitámadás során lelte halálát. Sorolhatnám tovább. Mindenesetre az azért tapasztalati tény marad, hogy általában azt találják el előbb, akire többször lőnek rá. Amikor megindult a győrszabadhegyi iskola, akkor láttam igazán, hogy mennyi családtag, feleség, gyermek csatlakozott az alakulathoz. Sok tiszt családja a férjhez, apához menekült, hogy a háború utolsó, viszontagságos idejében együtt legyenek. Meglévő javaik, nem egy esetben tekintélyes vagyonuk roncsa került egy-egy szekérre (országos járműre) és a lesoványodott lovaknak még a család tagjait is szállítani kellett. Egy biztos, nem néztünk ki harci alakulatnak. Thuróczy Pistával gyalog meneteltünk az országos járművek mellett. Nagy ritkán, és csak 5-10 percre ültünk fel egy-egy kocsis mellé. Nem vitt rá a szívünk, hogy a lovak terhét tovább növeljük. Amikor Fertőszentmiklósra érünk, úgy hírlik, Szálasit elfogták a németek, a nyugati harctéren tovább nyomultak a szövetségesek, a szovjet hadsereg nyomásának nem tud ellenállni a német haderő. A feljegyzésem szerint március 27-én értünk Sopronba. A város valamelyik külső negyedében, egy nagy téren (talán a hetivásárok helyén) állunk meg, telepedünk le. A lovak kifogása, a málhák elrendezése, a legszükségesebb cikkek magunkhoz vétele után Kemény százados a tiszteket elengedi. Mindenki ott igyekezzen szállást találni, ahol tud. De másnap reggel hét órára vissza kell térnünk. Rendkívül szomorú képet mutat a város. Mindenütt rom, szemét, az utcákon négyszer, ötször annyi ember, mint amennyi megfelelne a lakosok számának. Az ország minden tájáról ide áramlottak az emberek. Sopron utolsó állomás nyugat felé. Az emberek legnagyobb része azért jött, hogy fusson tovább, ha már eddig elmenekült, lépje is át a határt és keressen menedéket Németországban. De sok emberben megtorpan az elhatározás. Igaz ugyan, hogy szörnyű dolog átélni az elsővonalbeli harcok élményét, de híre ment annak is, hogy a szovjet csapatok nem kegyetlenkednek a helyi lakossággal, nyugodtan vissza lehet térni a szülőföldre. Mindezen felül felmerült a kérdés: egyáltalán hova meneküljenek az emberek? Németországban mit remélhetnek? De az osztrákoknak sincs elegendő élelme. Aki kimegy, csak nyűg lehet. Az embernek az a benyomása, hogy Sopronban éppen most ért véget egy országos vásár, amelyet egy hatalmas szélvihar vert szét. Áru már semmi, de az emberek a szélrózsa minden irányában szinte tébolyultan keresnek menedéket. A belváros egy-egy szűkebb helyén nagyobb tömegben verődnek össze, egymást akadályozva egymást kerülgetik. Mint akik nem tudják, hogy miért jöttek, miért, hova mennek tovább, mit is akarnak tulajdonképpen.