Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Február 18-án Kramlistéra vonultunk vissza és itt mentünk tüzelőállásba. Én a figyelőbe mentem ki. Amíg távol voltam, szenzációszámba menő esemény történt, pár napi távollét után visszajött az elveszett félszakasz. Csak Bán György tizedes, lövegvezető hiányzott. Ágh István őrvezető vezette a félszakaszt. Azt elmondta, hogy váratlanul lepték meg őket a partizánok. A lovakat kifogták, a löveget és lövegmozdonyt letaszították a szakadékba, őket pedig felvitték a hegyekbe, ahol nagyon jól bántak velük. Egész nap ettek, ittak, na meg aludtak. Jön később Bán György is, de egy kislány megtetszett neki és még nincs lelki ereje szakítani. A partizánok a tüzéreket marasztalták, de ők eljöttek, az az igazság, hogy jobban érzik magukat az ütegben a már megszokott bajtársak között, mint a biztonságban a partizánok szállásán. Egy-két nap elteltével valóban megérkezett Bán György szakaszvezető is. Úgy fogalmazott, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Az otthona pedig az üteg. Sajnos, nincs jobb. Továbbra is főfigyelőben vagyok. Naponta megyek fel reggel jó korán, este pedig lejövök a hegy alatti házba. A legutolsó tüzér is tudja, hogy a német és magyar hadsereg helyzete mindig súlyosabb. Napról napra jobban látható, hogy nincs kiút, nincs menekvés, elkerülhetetlen a végső vereség. A magyar katonaság, különösen a gyalogság napról napra fogy, a halottak és sebesültek helyére nem jön utánpótlás, ezzel szemben az ellenséges erők száma állandóan nő. Míg mi egy állandó visszavonulás depressziójában élünk, az ellenség minden nap megnyer egy csatát. Naponta tör előre, hogy bekerítsen. Nekünk, hogy a bekerítés veszélyét elkerüljük, újra és újra vissza kell vonulnunk. Amikor lemegy a nap és sötétség borul a tájra, a szélrózsa minden irányában látjuk a nyomjelző lövedékeket, minden este az az érzésünk, hogy most már végleg be vagyunk kerítve, nincs kiút. Az idő enyhülése sem kedvez. Lassan felenged a föld, s mindaz, amit temetetlen helyeztek el, vagy félig eltemetve, felszínre kerül és maga körül szörnyű bűzt és betegséget terjeszt. Nem lehet csodálkozni azon, hogy tovább terjed a kiütéses tífusz. Most már nem csak az ellenséges tűzerő pusztít, bent a hadseregben támadt fel a rém, amellyel szemben nem véd meg a rang. Ember embertársától félni kezd, akkor is, ha ugyanazt az egyenruhát hordja. Azelőtt az ember, amikor felderítő járőrben vagy főfigyelőben volt, minden további nélkül lefeküdt egy előző napi honvéd vagy német helyére - most már ettől rettegni kell. Az élő eleven emberben is ott lehet a fertőzés góca, az ember nem tudja, hogy kitől mit kap meg. Ki tudja, mi lesz az ember végzete? Egy puskagolyó, gránátszilánk, ragályos betegség, hadifogság? Valamelyik elkerülhetetlen. Híre jön, gyalogosok tűntek el az első vonalból. Egy helyen az ott hagyott puska mellett cédula-. „Ha jó a honvéd kenyér nélkül, akkor a puska jó katona nélkül" A hadbíróság elé került ügyek jól rávilágítanak az egész hadsereg hangulatára. A fegyelemsértések, szökések számának növekedése kellően jelzi, hogy a hadseregben általános az elkeseredés. Természetesen mindig akad egy-két szellemileg és erkölcsileg alábbvaló, korlátolt