Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

A németek megsajnálták a „bajtársakat". A tizedes annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy ebben a nagy házban kell még lennie olyan helyiségnek, ahol az osztálytörzs tisztjei meghúzhatják magukat. Talált is. A német tizedes a háziakkal kipakoltatta kamrájukat. A padlóra szalmát szóratott, a szalmára lefektettette a tisztek sátorlapját és Mogyoróssy alezredesnek rendelkezésére bocsátotta ezt a szállását. Eltekintve attól, hogy a hosszú, keskeny kamrában alvás közben csak úgy lehetett megfordulni, hogy valamennyi tiszt egyszerre fordul, a tisztek egész jól aludtak a szalmaágyon. Éppen azon a napon, amikor szállásolásra hátra indultam, a szovjet csapatok erős támadást indítottak a vonalaink ellen. A mi oldalunkon nagyon sokan meghaltak, rengeteg volt a sebesült, sebesülten fogságba került Soós Márton hadnagy is, aki felderítő járőrt vezetett. Soós Márton felől még szomorúbb hírek keltek szárnyra. Pálházay László szerint Soós Márton a halálos áldozatok között van. A visszavonuló gyalogosok három elesett tüzért láttak, az egyiken csak zubbony volt. Egy szemtanú elmondta, amikor a váratlan és fergeteges orosz támadás megkezdődött, Soós Márton zubbonyban szaladt elő a fedezékből. így csak ő lehet az egyik áldozat. E szerint rövid időn belül újabb tisztet vesztettünk. Soós Mártonnal együtt jöttem ki a frontra. Ezt megelőzően a békehelyőrségben a feleségével is találkoztam. Idők folyamán közel kerültünk egymáshoz. Sokat voltunk együtt, gyakran elbeszélgettünk a magyarság sorsáról, a háború kihatásairól és a saját sorsunkról. Megrendített a halálhíre. A háborúban, különösen egy vesztes háború végén új és új veszedelmek jelentkeznek. Döntő támadásba kezdtek ellenünk a bacilusok és vírusok is. A tüzérosztálynak hónapok óta alig volt egy fél órai pihenő ideje, a tüzéreknek nem volt ideje a tisztálkodásra, így a katonaruhák elszennyeződtek, a tetvek elszaporodtak. Sok betegségnek lett ez okozója. Mégis váratlanul ért a hír, a harmadik ütegben kiütött a kiütéses tífusz. Az első beteg pedig közeli ismerős, Pancsira Béla szakaszvezető. Annak idején a 78-as tüzérosztállyal együtt kerültünk ki a frontra. Az ütegünk fogatos altisztje volt. Kedves, jókedvű fiatalember. Mindenki szerette. Most már mindenki kerüli. Kétségbeesetten. Ki tudja, mi lesz a sorsa? Most még nem sok idő, hely, orvosság jut egy betegnek. De nemcsak az emberanyag, és állatállomány pusztul. Tönkremennek a felszerelési tárgyak, fegyverek is. Azt a lövegünket, amelyiket Krasznahorkaváralján találat érte - és amelyik mellett Harsányi Imre halálos sebet kapott - javítás céljából Besztercebányára kellett szállítanunk. Az ütegparancsnok rendelkezésére a hat kezelőszemélyzettel összesen nyolc fő kísérte a löveget. Két nap múlva az osztálytörzs megdöbbentő hírt közölt. A löveget megtalálták az egyik szakadékba taszítva, a kezelőszemélyzet, kíséret nyomtanul eltűnt. Nem lehetett kétséges, hogy a tüzéreket partizánok támadták meg, nagy kérdés, hányat hagytak meg közülük életben. A legutóbbi időben Harsányi Imre, Várkonyi István, Soós Márton elesett, Pancsira Béla élet-halál között, nyolc tüzér eltűnt, érthető gyászos hangulat uralkodott az ütegben.