Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

de az egyenruha felvételén kívül alig teljesített valamilyen katonai szolgálatot. Többször volt a családjával, feleségével, mint az üteggel. Karácsony után is gyakran meglátogattuk a családot, szívtuk magunkba egy családi élet meghittségét, melegét. A fiatalasszony gyakran felsírt és megkérdezte tőlünk, önmagától, hogy mit hoz nekik, a gyermeknek a jövő. Milyen életre szüli meg a gyermekét, mit csinál majd a férje, amikor elvonulunk. Mi lesz velük, amikor átmegy rajtuk az első vonal, különösen, ha a faluban gyalogsági harcra kerül sor. Milyen sors várja majd a nőket? Mi lesz a nőkkel? Megvigasztaltam. A németeknek nem lesz idejük arra, hogy sokáig megkapaszkodjanak, a szovjet katonák pedig mélységesen tisztelik az anyákat. Semmi bántódása sem lesz. Magam sem voltam olyan biztos abban, amit mondtam, az ágyú- és aknalövedékek amikor becsapódnak nem hallgatnak a szív szavára, eddig is valóban csoda, hogy még nem találták el az útkereszteződésnél álló erdészlakot. A házat már teljesen körbelőtték. Még csak nem is sejtettem, hogy napok múlva ez az útkereszteződés lesz az üteg célpontja. Újra mind erősebb a szovjet csapatok nyomása, a tüzelőállásra ontott tüzérségi tűz szinte elviselhetetlen. Amióta a községben, illetve annak határában vagyunk, több száz bomba robbant a tüzelőállásunkban, illetve közvetlen közelében. Már mi is alig várjuk a parancsot: el innen. Ezt kívántuk a terhes anya miatt is. Végre megérkezett a visszavonulási parancs. 1945. január 18-án vonultunk Rozsnyóra, ahol a város déli határában foglaltunk állást. Még aznap hátrább vittük a tüzelőállást, Rozsnyó főterén állítottuk fel a lövegeket. Még jóformán el sem foglaltuk a helyünket, már igényelték tőlünk a tüzet. Egy ideig én állapítottam meg a lőelemeket, majd miután Jóny Viktor ütegparancsnok elfoglalta főfigyelőjének az álláspontját, ő adta le a lőelemeket. A tűzvezetést, miként nem egyszer-másszor, átvette Pócsi László őrmester. Ugyanott voltam, ahol ő, így a távbeszélőn átvett és parancsban továbbadott elemet, a vezényszó kiadásakor hallanom kellett. Az egyik alkalommal, amikor kiadja a tűzparancsot, a leadott elemek, a távolság mértéke és az (oldal) irány megütötte a fülemet. Miközben a kezelők állították az elemeket, előkaptam a térképemet, s ellenőriztem, mi lehet az ütegparancsnok által megadott célpont. Jól sejtettem. A megadott célpont Krasznahorkaváralján az a kereszteződés, ahol az erdészek laknak, ahol két életért reszket az áldott állapotban lévő fiatalasszony. A helyemről felugrottam és kétségbeesetten ordítottam a lövegekhez távozó Pócsi László és a tüzérek irányába: „Állj! Álljatok meg, a további parancsig ne lőjetek! Laci, gyere ide azonnal!" Pócsi Laci elé tettem a térképet. Ellenőrizze a lőelemeket, igazam van-e. Elsápadt. A megadott célpont az erdészház. - Igen - mondom - az erdészház melletti útkereszteződést kívánják lőni, ahol az orosz tankok Rozsnyó felé fordulhatnak. - Ezt nem lehet hagynunk - értett velem egyet Pócsi László.