Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)
Előszó
- Mégsem olyan egyszerű dolog - válaszolom - ha a tankok túljutnak a kereszteződésen, elérik a falu határát, s az egész sík terepet belátják. Ez esetben pedig nehéz helyzetbe hozzák a gyalogságunkat. - Igen, ez így van, ha viszont odalövünk, elpusztul az erdészcsalád, a születendő gyermekével. Újra szól a távbeszélő. Jóny Viktor ütegparancsnok hív. Sürget, mi van a tűzparanccsal? Miért nem lövünk? Az ütegparancsnoknak jelentem, a lövéseket azonnal leadjuk. A lövegek irányában újra leadom a lőelemeket, de a távolságot 1 km-rel megnövelem és már vezénylem is a tüzet. Megdördülnek a lövegeink, vijjogva indulnak meg a röppályájukon a lövedékek, hogy túlszárnyaljanak Krasznahorkaváralján. Igen, átlőttünk Krasznahorkaváralján. Az erdész és családja és még sokan mások megmenekültek. Legalábbis akkor. Azt, hogy mi lett velük később, ki tudja? Órák múlva, amikor találkozunk, Jóny Viktor közölte, hogy a felsőbb parancsnokság nagyon meg volt elégedve az üteggel, csak egyet nem értettek, miért nem tudtunk belőni a községbe. Az odaszándékolt minden lövés elment a fenébe. De hol vagyunk még a találkozástól? Jóny Viktor a főfigyelőben, mi a tüzelőállásban várjuk az újabb és újabb tűzparancsokat. A legutolsó parancs szerint most már a Krasznahorkaváralja és Rozsnyó közti terepnek a Váraljához közelebb eső részét kell lőnünk. A szovjet csapatok már elfoglalták Krasznahorkaváralját, s ellenállhatatlanul nyomulnak tovább. A négyszeres, ötszörös túlerővel szemben a kifáradt, megfelelő tűzeszközökkel nem rendelkező gyalogságunk nem veheti fel sikeresen a harcot. Látja ezt Jóny Viktor is, aki jelezte, bármely pillanatban menekülnünk kell! Lehet, hogy ő is csak kerülő úton jöhet az üteg után. Mindenesetre a mozdonyállás máris készüljön fel az indulásra. A pánik a levegőben lóg. Az osztályparancsnok felhív és tájékoztat, közli, a szovjet csapatok előnyomulását a hadosztály-parancsnokság ellentámadással kívánja viszszaszorítani. Az ellentámadás rövidesen megkezdődik. A további parancsig ki kell tartanunk. Rozsnyó főterén a tüzelőállás melletti ház első emeletén rendeztem be az álláspontomat. Közvetlenül alattam voltak a lövegek. Szobám ablakából nem csak az ágyúkat láttam, áttekinthettem az egész teret. Kb. egy háromnegyed óra telhetett el a osztályparancsnoki közlés után, amikor gyalogosokat látok átvonulni a téren. Az arcvonal irányába mennek. Hatvan-hetven ember fáradtan, elcsigázottan húzza a lábát, mennek, úgy, mint akik sohasem kívánják elérni a célkitűzés helyét. Különleges fegyverzetük egy-két golyószóró. Az egész egység nem úgy néz ki, mint amelyikkel fel lehet tartani ezrek rohamát. A legkisebb lelkesedést sem mutatják. Mint előkelő hadosztálytartalék többet vannak bevetve, mint mások. Azzal a felkiáltással, hogy ők úgyis állandóan pihennek, minden kritikus helyen nekik kell megfordítaniuk a harcok állását. Természetesen nem fordítják meg. A legtöbb nem is vérbeli katona. Sok köztük a tisztiszolga, aki elszokott a harcoktól és személyes sérelemnek tekinti, hogy neki is úgy kell bevetésre menni, mint a „többi közönséges katonának".
