Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

A német társzekerekről tehát nem jutottak több élelemhez a katonáink. De jobb is volt így. Nem lett volna kellemes egy ízléstelen vita a német parancsnoksággal. Méghozzá igazunk sem lett volna. Egy-két nap elteltével, amikor ismét végigmegyek a legénység szobáján, újra kolbászt, húskonzervet, margarint, cukorkákat látok a vacsorázó tüzéreknél. Egy rövid ideig tartó vonakodást követően, újra beszámoltak. Az első eset után összeült a kupaktanács, hogy mitévők legyenek, hogy lehetne újra megkopasztani a társzekereket. Az ötlet megszületetett. Az istállóban a mi lovaink álltak, a német lovak fákhoz kötve kint éjszakáztak az udvaron. A magyar istállóőrök megsajnálták a német lovakat, közölték a német kocsisokkal, hogy annak a pár lovuknak helyet lehetne szorítani az istállóban. A németek nagy örömmel fogadták az ajánlatot. A baráti gesztust követő napon a magyar katonák a német lovak kötőfékét eloldották, majd az istálló ajtajában pattintgatni kezdtek az ostorral. Az ostorsuhintásoktól a lovak toporzékolni kezdtek. A magyar tüzérek a lovak lecsendesítése érdekében még nagyobb lármát csaptak és segítségül hívták a németeket, akik nem jól kötötték meg a lovakat. A német lovak elől alig sikerült félreugrani, azok kivágtattak az istállóból, s száguldani kezdtek arra, amerre láttak. A magyar katonák a. németek segítségére sietve, ostort pattogtatva rohantak a lovak után. A lovat üldöző németek és magyarok a falu déli síkságán addig futottak, amíg kis ponttá nem zsugorodtak. A hátramaradt magyar katonák pedig újra megdézsmálták a magukra maradt társzekereket. Ezt követően üzent nekem a német trén parancsnoka. Beszélni szeretne velem. Nyilvánvaló volt előttem, hogy a németek elérkeztek a tűréshatárig. Azt üzentem a küldönccel, hogy állandó tűzkészültségben vagyunk, amikor majd egy kis nyugalmi állapot lesz, szívesen átmegyek hozzá. Erre a találkozóra már nem került sor, a németeket váratlanul máshová vezényelték. Őszintén szólva egy kicsit megkönnyebbültem. Egy rövid ideig tartó csend ideje alatt Jóny Viktor kihívott a főfigyelőbe, látogassam meg és számoljak be a tüzelőállás életétről. Az első vonalban húzott árok majdnem kétméteres. A lövészárok elülső és hátsó oldalán hómellvéd emelkedik, a szögtávcső ezen felülemelkedve tette lehetővé a terep tanulmányozását. Miután a lövészárokban ez idő szerint nyugalom honolt, az egyik felsőbb parancsnok meglátogatta a főfigyelőnket. A lövészároknak éppen az egyik hajlatához ért, amikor egy gépfegyversorozat futott végig az árok hátsó peremén és ennek nyomán egy csomó hó hullott a magas rangú tiszt nyakába. A zajtól, kattogástól, hóhullástól megijedt parancsnok halálsápadtan várta a további támadást, bár a lövések 25 centiméterrel magasabban a feje felett mentek el, és így a legkisebb idegességre sem volt oka. A komikus jeleneten felszabadultan nevetni kezdtem. Valami ostoba magyarázatot adtam a jókedvem okaként. A helyzet félelmetesen kínos volt, őszintén haragudtam saját, sokszor félrecsúszó humoromra. A krasznahorkaváraljai erdész helyi ismeretét több esetben hasznosította az üteg,