Németh Péter (szerk.): Szabadhegy István huszár alezredes naplója 1944. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1995)
Az utolsó huszár
pontjára az ellenség kb. 20 perces, igen jól fekvő, megrendítő Sztálin-orgona' 46 tüzet fektetett. Olyan „tűzijátékban" volt az osztálynak része, melyet még eddig sohasem látott. A már menetben lévő egység szóráson kívül figyelte a megkapó látványt. De az osztályparancsnok egy járőrt visszaküld a hatás felderítésére. Jelentette, hogy a tűz felismerhetetlenségig szántotta fel az állást. A kiásott lövészgödrök, támpontok mind eltűntek. Csak gránátrepeszekkel és szilánkokkal tele gödröket talált. Ha az osztály benn marad az állásban, alig menekült volna meg valaki ép bőrrel. Az osztályparancsnok előérzete alapján kiadott gyors intézkedései következtében az osztály ezegyszer ismét „megúszta". Szerencséje volt. Harcban minden esemény valami reakciót vált ki a parancsnokban. Ezek néha előérzetek, melyek egyik pillanatról a másikra villannak fel a vezető agyában. Fellépésük okaira, kiváltódásukra magyarázatot adni alig lehet. Tény azonban az, hogy szinte automatikusan befolyásolják a parancsnok gondolatmenetét, intézkedéseit és pszichológiai alapon ösztökélik bizonyos rendszabályok azonnali megtételére. Az osztályparancsnok általában azt tapasztalta, hogy ha a későbbiek folyamán is ezekre idejében ráeszmélt és azok tudatalatti irányítását követte, rendszerint előnyt hoztak rá. Háborúban ezt a kimenetelt általában szerencsésnek szokták nevezni. Júl. 9-10. Miután sikerült az ellenségtől átmenetileg ismét egyszer elszakadni, háromnapi keserves gyalogmenet után az osztály eléri Iwanceviczét. Széles kiterjedésű, magas erdős, mocsaras terület. Az egységek végre összekerülnek a vezetéklovakkal és a konyhákkal, amelyeket a hadosztály ide irányított hátra. Három napon át senki meleg étkezéshez nem jutott. Itt az egész hadosztály másfél napi megérdemelt pihenőhöz jut. JúL 9-én a hadosztály-parancsnokságon drámai jelenet játszódik le. Felsőbb német parancsra a németek a lovashadosztály-parancsnokságot át akarják venni. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy a hadosztályparancsnoktól lefelé minden magyar ezred-, osztály-, és még a százaclparancsnokok mellé is német tiszteket osztanak be. Ezek adnák a parancsokat, azoknak végrehajtását ellenőriznék. A magyar parancsnokok csak mint végrehajtó közegek szerepelnének. Ez azt is jelentette, hogy a németek részben kétségbevonták a magyar parancsnokoknak a vezetésre való rátermettségét és megbízhatóságát, részben a németek még erősebb mértékben áldoznák fel a magyar vért. Úgy látszik, még az sem volt elég a németeknek, hogy a lovashadosztály leharcolva is kitartott olyan helyzetekben, melyekben az elfogatás és teljes megsemmisülés fenyegette, míg ezalatt a németek saját egységeiket biztonságosan kivonhatták, hanem még több véráldozatot, esetleg teljes feláldozást kívántak. Erre az intézkedésre mindenki a legutolsó huszárig felháborodik. A hadosztályparancsnok az arcátlan és hallatlanul megszégyenítő parancsnak önmagából kikelve, a legnagyobb eréllyel ellenszegül. Kikéri magának ezt az igazságtalan, áruló eljárást és kijelenti, hogy ha azt végrehajtják, az összes magyar parancsnokok felváltásukat fogják kérni, ami — valószínűleg - a legénység ellenszegülését, illetve a A S/tálin-orgona tehergépkocsi- vagy harckocsi alvázra szerelt sorozatvető rakétafegyver, másik becenevén a Katyusa.
