Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

a német parancsnokságnak az a szándéka, hogy továbbra is harcoló alakulatként alkalmazzon bennünket. Innen Krisztimére mentünk, ahol berendezkedtünk, úgy félkör alakban. Estére vacsora nem volt, közben azt mondja Balogh szakaszvezető nekem, hogy az erdő szélében mozgás van. - Ide figyeljen csak! - Mondom, merre? - Azt mondja, itt, a kis dűlőn, amelyiken bementünk az erdőbe. - Hát mondom, én nem látom. - Adjam csak azt a golyószórót, majd ő. Odaadom. Tűzre állítom a gyűrűt rajta. Nem tudta elsütni. - Azt mondja, milyen tűzbiztonságot tanultam, hogy ilyen fegyverrel vagyok itt. - Hát mondom, az kifogástalan, nincs annak semmi baja. - Hát akkor itt van, azt mondja, tüzeljen vele. - A többieknek az orra előtt fogok tüzelni, szakaszvezető úr, nekem 45 fokban kellene tüzelni. Hogy tudok én oldalőni? - Csinálja, tüzeljen! Hát odatüzeltem, odaprököltem én az erdő szélére. Egyszer csak szalad a százados úr, ki lőtt? Mondom én, ha valami bajt csináltam, mi lesz itt? Hát azt mondja, ki parancsolta? Ugyanis németek voltak ott, német járőr. Oroszokat akartak foglyul ejteni. Az a szerencse, hogy nem találtam el őket. Hason kúszva jöttek be a mi állásainkba. Másnap kora reggel megindultunk, kaptuk a parancsot, be az erdőbe. Csatárláncban mentünk. A fák kidöntögetve. Sose felejtem el, míg élek, mikor azokat a vastag fákat nyergeltük, egyikről a másikra, a csúszós fákon, nyakamban a golyószóróval, nem úgy, mint tanügetésben újonc koromban, az embernek a keresztcsontja széjjel akar szakadni. És akkor egyszer megáll az előttünk levő járőr, jelezték, hogy a tisztáson orosz csapat van. Hát akkor vissza a dűlőútra, a géppuskásokhoz. És akkor a századnak a vége tüzet kapott jobbról. Géppuskatüzet. Ott beugráltak balra. A géppuskások pedig nekivágtak a dülőút mentén, ott eldobták a két géppuskát. Még akkor nem kezdődött meg az igazi tánc, majd délben, mikor jött az ebéd. Nekem hozták legutoljára, mert a legutolsó volt a körben az én állásom. Én már nem tudtam megenni, mert azt mondták, fussak gyorsan, szekér vár bennünket a községben. Felvettem a vedret, meg a golyószórót, futólépésben jöttem, már az utolsó szekér volt a piac főterén. Nem fértem rá fel, a felhécen álltam, le is tettem a vederben az ennivalót, majd megeszi valaki. Elindultunk, ekkor jött vissza Dégenfeld zászlós úr egy üres szekéren, a kocsis csapkodta nagyon a lovat, vágtában jöttek be. Megtudtuk, hogy a nehézpuskásokat telitalálat érte az udvaron. Begyúlt a lőszer is, úgyhogy pattogtak a lövedékek, álltunk, és nem tudtuk, hogy mit tegyünk, mert az oroszok tűz alatt tartották a községet. Sz. Gy.: Hogy szavad ne felejtsd, a nehézpuskásoknál volt Kötél Bálint tizedes, Gönczi Sándor tizedes. Ok kimagasló eredményeket értek el mind a ketten. Gönczi Sándor még él, most 81 éves. P. A.: Tehát értük ment oda a zászlós úr, és hasra fektette őket a kocsiban. Még a két géppuskát is, amit eldobtak, Dégenfeld zászlós úr feldobta a kocsira, és azokat is kihozták az oroszok orra elől a faluból. Augusztus első napjaiban két heti pihenőre jöttünk. Ezt a községet Biele-Gromasin nevű községnek hívták. Itt voltunk. Ez alatt az idő alatt jött a németektől egy tigrisharckocsi. A harckocsi elhárítást tanultuk, meg páncéltörő fegyverek széjjelszedését, összerakását, és a páncélrémmel való célzást gyakoroltuk. Augusztus huszadikán már nem volt lovunk. Lelovasították az egész ezredet, vagyis gyalog harcoltunk. Bevagoníroztunk, majd Legionovoban kirakodtunk. Onnantól kezdve pedig gépkocsin mentünk Volominba. Volominban augusztus 21-ére virradóra leváltottunk egy német alakulatot. Ott voltunk 7 napot, nyolcadik napon minket is leváltottak. Augusztus 27-én, vasárnap. 44