Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

kerültünk. Ferkó egy nagy fa mögé lapult, én pedig az előttem lévő hatalmas hangyazsombék mögé feküdtem. Ereztem, hogy valami ütés ért, s láttam, hogy olyan óriási hangyák másznak rám, amilyeneket még soha életemben nem láttam. Körültapogattam magam, fájdalmat nem éreztem, s nem is véreztem. Felugrottam és futottam a parancsnoki bunker felé. Az ajtóhoz érve egy aknasorozat légnyomása ajtóstól behajított a bunkerbe és én a parancsnok előtt elterültem a földön. Ez is meghalt, mondja a századparancsnokunk. Nagy kábultan föltápászkodtam és jelentettem, hogy a parancsot átadtam, s azt is, hogy az oroszok már az állásaink előtt vannak. A századparancsnok legénye, János ekkor figyelmeztetett, hogy egy szakadás van a zubbonyom bal felső zsebén. Ebben a zsebben egy jelentő-tömb volt, belsejében száz márka és legbelül a feleségem levelezőlap nagyságú fényképe. Az aknaszilánk, mely 1 cm széles és másfél cm hosszú volt, átvágta a jelentő-tömb lapjait, a száz márkást, s feleségem arcképét megszaggatva megállt. Nem hittem a szememnek, hogy ez valóság. Megcsókoltam a feleségem arcképét és visszatettem a zubbonyom zsebébe. Ezt a jelentő-tömböt és a szilánkot ma is őrzöm. Közben a százados úr határozott parancsai hangzottak fel a bunkerben: - Mindenki tüzelni! Kitartani! Ezt a védelmi vonalat nem adhatjuk fel! Várdai szakaszvezető szakasza volt a legveszélyesebb helyzetben, mert a belátható terep miatt nehezen tudott leszakadni az ellenségről. Egyetlen futóárok állt a szakasz rendelkezésére, melyen át eljuthatott az erdőbe. A századparancsnok, én, Sandri Ferkó és János, a százados legénye biztosítottuk a szakasz visszavonulását az előretolt állásból. A szakasz elindult a futóárkon fölfelé, de egy orosz géppuska nagyon veszélyeztette a visszavonulást. Most nagy segítségünkre lett volna egy páncéltörő ágyú, vagy legalábbis egy nehézpuska, hogy az ellenséges géppuskát semlegesítse, de hiába, nincs. Mi csak a gyalogságot tudtuk géppisztolyainkkal késleltetni, de az oroszoknak ebből a fegyverből is legalább ötször ennyi van. Várdai igaz, bátor hazafi volt, ő maradt a szakasz legvégén, és mint jó pásztor terelte maga előtt huszárjait, s testével fedezte őket. Amikor már majdnem hozzánk ért, még egyszer visszanézett a támadó ellenségre, s ekkor találta homlokon egy ellenséges robbanó lövedék, azonnali halált okozva. Szabó József tizedessel és Bodnár János huszárral az élettelen testet fölvonszoltuk a futóárokban, majd a gát mögé vittük. Örökké felejthetetlen marad számomra, ahogy a nyitott szeme, az üveges tekintete oly értetlenül néz rám, miért éppen én?, miért éppen most?. Azonossági jegyét, iratait, karóráját magamhoz vettem, majd a közeli láger jobb kapufájánál a lágeren kívül egy lövészgödörbe temettük el. Kézzel kapartuk rá a földet és egy faágat leszúrva, rátettük a sisakját. „Isten véled Várdai János szakaszvezető, te jó bajtárs! Nyugodj békében, ki hősi halált haltál a hazáért!" Fogadalmat tettem magamban, hogy feleségének megírom a gyászos hírt és eljuttatom a tárgyakat Várdai lakhelyére, Pécsre. Nehéz körülmények között tudtunk az ellenségről leszakadni, mert már teljesen az állásaink előtt voltak. Szerencsések voltunk, hogy a láger barakképületei fedezéket nyújtottak számunkra, majd az erdőn át jutottunk be a lengyel faluba, ahol a gyülekező volt. Egy tíz fős utóvéd egységgel még egy fél óráig várakoztunk, hátha 32