Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

a századparancsnokkal kimentünk a bunkerből és távcsövön figyeltük az ellenséget. Az erdő szegélyén egyelőre semmi mozgás. Nemsokára újabb puhítás következett, most már a nehéztüzérség is osztogatta csomagjait, a nagy detonációktól csak úgy remegett a bunker. A rádiós az aknavető szakasszal keresi az összeköttetést. A rádió nem működik. A parancsnok engem küld, hogy vegyem fel az összeköttetést Tabódy főhadnagy úr szakaszával. Egy kis erősítőt ad a lapos üvegéből és Sandri Ferkót küldi velem, aki kézigránátokat és egy páncélöklöt vesz magához. Mielőtt elindulunk, a parancsnokom a zsebébe nyúl és egy fekete rongydarabot vesz elő, egy darabot letép belőle és a zubbonyom felső zsebébe teszi. - Ez Kaszab István szentelt palástjából való, én is a feleségemtől kaptam, megment a haláltól... Isten segeítsen, fiam! És most induljatok! - mondta. Az aknazáporban csak fától-fáig tudtunk szökellni. Ha az akna surrogását hallottuk, egy-egy nagy fa mögé lapultunk. Két kilométerre lehetett Tabódy főhadnagy úr szakasza, de a szakaszok között mintegy 800 méteres hézag volt. Ezen a területen haladtunk keresztül, amikor előttünk megzörrent a bokor. Itt a vég! gondoltam. Ezen a területen már átszivárogtak az oroszok. Felkiáltottam: - Sztoj! Hőre ruki! - és egy sorozatot lőttem a bokrok fölé. A legnagyobb meglepetésemre egy civil jött ki a bokorból feltartott kezekkel. Mint kiderült egy lengyel, aki a közeli lágerből szökött meg és itt bujkált. Fegyver nem volt nála. Magunkkal vittük az aknavető szakaszhoz. Amikor az aknavetőket elértük, újra erősödött az aknázás. Az aknavető tüzelőállása egy három méter mély, kidúcolt bunkerben volt. Tabódy főhadnagy után érdeklődtem. Az aknavetősök mondták, hogy a jobbszárnyra ment. Sandri Ferkót és a lengyelt otthagytam a bunkerben. Az egyik aknavetős kenyeret és konzervet vett elő és megkínálta a lengyelt. Nem tudom, ez a szegény ember mikor evett utoljára, de minden harapás után hálálkodva köszönte meg az ételt. Felkapaszkodtam a létrán és futva indultam a szakasz jobbszárnya felé. Egy erdei tisztáson látom meg a főhadnagy urat, vállán cipeli törzsvezetőjét, Janó Ferenc kisújszállási hentest. Már alig van benne élet. Egy repesz a hasfalát tépte fel és nagyon vérzett. Segítettem a főhadnagy úrnak lefektetni, bekötöztük, ahogy tudtuk, de sajnos minden segítség hiábavaló. A törzsvezető arca elfehéredik, szeme üveges lesz, s egy utolsót sóhajtva meghalt. Tabódy átölelte hü bajtársát és zokogásban tört ki, mindketten sírunk. Janó Ferenc köpenyét két dorongfára erősítettük a derékszíjakkal és a holttestet így vittük a bunkerig. Ott átadtam a századparancsnokunk parancsát, mely úgy szólt, ha netalán olyan erős támadást kapunk, hogy ellenállni nem lehet, a gyülekező a következő faluban lesz. A lengyel menekültet az aknavetőknél hagytam, én pedig Sandri Ferkóval visszaindultam. Az aknázás még mindig nem szűnt meg. Az oroszok tudták, hogy erős fedezékben vagyunk, melyből nagyon nehéz lesz kiverni a századot. Harcászati taktikájukat megtartva, két és fél órás aknazápor közben az egységeinket a védőállásokba szegezték, így ők nagy erőkkel felfejlődve, akna támogatás mellett teljesen megközelíthették az állásainkat, majd a tüzet beszüntetve, azonnal megrohantak minket. A szovjet egységek többlépcsős támadását látva, rohantunk a parancsnoki bunker felé. Amikor már majdnem odaérkeztünk, egy sorozatvető szórásába 31