Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)
megfigyelőként tevékenykedtek, de az is lehet, hogy egy éjjeli vállalkozásra készítették elő a magaslatot. Meg kell mondanom, hogy nagyon bátrak és magabiztosak voltak. A sötétség beálltával a figyelést megszüntettük, és elhatároztuk Tóth őrmesterrel, hogy az éj folyamán kidobjuk őket arról a magaslatról. Várdai szakaszvezető szakasza volt az előretolt védőállásban, amely az ellenséges megfigyelőtől vagy 200 méterre húzódott. A sötétség leple alatt lementünk Várdai szakaszvezető harcálláspontjára és részletesen megbeszéltük vele a vállalkozás mozzanatait. A terv lényege az volt, hogy két irányból közelítjük meg a figyelő állást, Tóth őrmester balról, én pedig jobbról. Ha nagyobb erőbe ütköznénk, Várdai szakaszvezető egy rajjal a segítségünkre siet. Este 10 óra volt. Ötven méter távolságra indultunk egymástól, kúszva a figyelőállás felé. Tíz méterenként megálltam és figyeltem. Semmi nesz. Tóth őrmester is észrevétlenül haladt, mert sikló módjára értette a kúszást. Újra tovább kúsztam, a géppisztolyom a nyakamban, zsebeim kézigránátokkal tele. Újra megálltam és figyeltem, úgy éreztem, Tóth őrmester velem egy magasságban van. Még vagy 30 métert kell kúsznunk, hogy közeli dobótávolságra kerüljünk a magaslattól. Tovább indultam, ezek a legizgalmasabb percek, egy elhibázott mozdulat végzetes lehet mindkettőnk számára! Szerencsémre egy kiszáradt vízmosásba érkeztem. Újra figyeltem Tóth őrmestert, hogy milyen irányban lehet tőlem. Egy kis neszt hallottam, velem egy magasságban. Úgy éreztem, itt a legalkalmasabb pillanat. Egy kézigránátot kibiztosítottam és bedobtam a figyelőhelyre. Ebben a pillanatban Tóth őrmester kézigránátjai is egymás után robbantak a magaslaton. A robbanások után felugrottam és egy hosszú géppisztoly sorozattal rohantam a magaslat felé. Tóth őrmester is ugyanezt cselekszi. Beugrunk egy hevenyészett lövészgödörbe. Óriási csalódás ért minket, mert egy teremtett lélek sem volt ott. Azonnal tüzelőállást foglaltunk az ellenség irányába, hátha tőrbecsalásról van szó. Ebben a pillanatban ellenséges fényszórók pásztázzák az állásainkat, pillanatnyilag a visszatérésről szó sem lehet. Mozdulatlanul fekszünk és figyelünk. Szinte kísérteties volt ez az éjszaka. Suttogva értésére adtam Tóth őrmesternek, hogy valószínűleg az oroszok rövidesen támadni fognak, azért vonták be a figyelőiket. Elhatároztuk, hogy a legnagyobb óvatossággal visszatérünk a saját állásainkba. Amikor kúszva az előretolt álláshoz érkeztünk, Várdai már várt az embereivel. Kimerülten terültünk el a futóárok aljában. Elmondtuk a történetet, majd a századparancsnoki bunkerbe mentünk, ahol tájékoztattam a századparancsnokunkat a tapasztaltakról. 0 is ugyanarra a következtetésre jutott, hogy küszöbön áll az orosz támadás és ezt rádión azonnal jelentette is az osztályparancsnokságra. Mi pihenni tértünk. A bunkerbe érve azonnal elaludtam. Kora reggel kiáltozásra ébredtem: - Támadnak az oroszok! Odakinn úgy zuhog az akna, hogy darabokra tépi a körülöttünk lévő fákat, és szőnyegszerüen csapódnak be a lövedékek. Majd a sorozatvetők ontják félelmetes lövedékeiket. Két órán keresztül ki sem tudtunk mozdulni a bunkerekből. Hogy honnan van az ellenségnek ez a rengeteg tűzfegyvere és lőszere, ez számunkra csupa rejtély. A század egyetlen aknavetője és a huszárüteg hallatja olykor hangját az ellenség állásaiban, de nem sok kárt okoz az oroszoknak. A huszárok mélyen lapulnak az állásokban, a közelebb lévők a biztosabb bunkerekbe húzódnak. Amikor egy kissé alábbhagyott az aknázás, 30