Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

Estefelé jelentést küldött a figyelő, hogy az előttünk lévő domb vonulaton nagyszámú szovjet egység tűnt fel, amelyik a kolhoz felé tart több lépcsőben, támadó alakzatban. Hamarosan a három figyelő is bevonult és jelentették, hogy a szovjet egységek elérték a kolhoz előtt lévő búzatáblát és abban rejtőzve közelednek felénk. Századparancsnokunk harckészültséget rendelt el, majd elfoglaltuk a védőállásainkat. Távcsővel jól megfigyelhető volt, hogy az oroszok a búzatáblában kúszva közelednek felénk. Ekkor a jobb és bal oldali szárnyunk tüzelni kezdett a támadókra. Mi is tüzet nyitottunk és az egész vonalon erős tűzharc alakult ki. Tabódy főhadnagy úr aknavetői is megszólaltak, mire az orosz támadás kissé megtorpant. Közben egy orosz harckocsi jelent meg a dombvonulat peremén és egyenesen felénk tartott a földúton. Meghagytam Sandri Ferkó huszárnak, hogy lovainkat vigye a kolhoz épületéhez és feltétlenül várakozzon ott, amíg vissza nem érkezünk. A kolhozba vezető út mentén egy beton siló állt, mögötte rejtőztünk el Sőrés tizedessel. Mindketten géppisztollyal és kézigránátokkal voltunk felszerelve, nálam még egy páncélököl is volt. Sőréssel megbeszéltük a teendőket, bíztam benne, mert belevaló, harcias, bátor gyerek volt. A harckocsi már alig 300 méterre volt tőlünk, amikor egy másik is feltűnt mögötte a domb peremén. Azt a harckocsit Tabódy főhadnagy aknavetői zavarták, de a hozzánk vezényelt ezredközvetlen páncéltörő ágyú is szüntelenül lőtte. Nem volt megállapítható, hogy kinek a lövése volt eredményes, de a második harckocsi kigyulladt. Fellélegeztem... és mintha hideg vízzel öntöttek volna le, nyugodtan vártam az első harckocsit, a számunkra talán végzetes elmúlást. Már százméterre volt tőlünk. Görcsösen szorítottam a vállamhoz az egyetlen mentő fegyverünket, céloztam és lőttem. A páncélököl talált és nagy detonációval dobta le a harckocsi forgótornyát, majd a tank kigyulladt. Ebben a pillanatban elszabadult a pokol! Isten tudja, hány sorozatvető ontotta a századra robbanó tölteteit. Pár percen belül a sorozatvetők félelmetes ugatásától és a robbanásoktól megvadult lovakat és lovasokat látok pánikszerűen a falu felé visszavonulni. Mi is futottunk a kolhozhoz. Sandri Ferkó már lóháton, úgy várt ránk, de Sőrés tizedesnek nem volt lova, mert csatlása elvitte magával. Lóra pattantam és Sőrést magam mögé vettem a nyeregbe. Szegény Várda lovam nem tudta elképzelni, mi történt, hogy neki most két huszárt kell vágtában cipelnie. Megérezhette, hogy nagy bajban vagyunk, mert nagy vágtába kezdett. Szerencsénkre a sorozatvetők az előttünk visszavonuló zömre tüzeltek, így minket nem ért találat, már csak a támadó gyalogság tűzfegyverei jelentettek veszélyt. Amikor a század a faluhoz ért, már egészen sötét volt. A sorozatvetők is elhallgatttak, mi pedig lovainkkal együtt a nagy izgalomtól teljesen kimerülve álltunk meg a faluban. Még aznap éjjel kivonultunk Zabinkából és 31 kilométeres lovaglás után jó érzés volt, amikor hajnalban Bresten át egy teljesen éppen maradt hídon a Búgon átlovagoltunk. Ez a folyó volt a határ Lengyelország és Szovjetunió között. Július végéig több mint 255 kilométert vonultunk vissza halogató harcokban a fergetegesen támadó orosz csapatok előtt, többször szenvedve csúfos vereséget is. Megszámlálhatatlan fegyver, sok száz ló, de a mindennél drágább, több ezer magyar ember életébe került ez az értelmetlen háború. Bresttől északnyugatra, a Bug nyugati oldalán Terospol és Janow-Podl térségében foglaltunk védőállást, előre kiépített vonalakban. A bunkerek félkörívben 28