Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

hajtott acéllemezekből készültek és 4-5 méter magas földdel voltak borítva. Ezen a szakaszon mintegy 100 méterenként voltak ilyen bunkerek. Valószínűleg régebbi építésüek lehettek, mert benőtte őket a fű, a cserje, úgyhogy szinte teljesen láthatatlanok voltak. Századparancsnokunk futóárkok és géppuskafészkek építését rendelte el, így teljesen összekapcsoltuk a bunkereket egységes védővonallá. Néhány nap múlva Tóth Joachim őrmester szakaszánál arra lett figyelmes egy huszár, hogy két szovjet katona a védőállás előtt lévő bozótos terepen szökellve közeledik a mi védőállásaink felé, egyiküknek a hátán a telefonvezeték dobja, nyakában a telefonkészülék, a másiknál tartalék telefonhuzal és géppisztoly. Mindketten egy horhosba húzódtak és adták le a jelentésüket. Tóth őrmester megtiltotta, hogy lőjenek rájuk, arra gondolva, ha közelebb merészkednek, élve fogja el őket. Bizonyára a felderítők sem voltak tisztában azzal, hogy közvetlenül az állásaink előtt vannak. A jelentésük leadása után újra felugrottak és a vonal előtti domb mögé futottak, ahonnan újra figyelni kezdték az állásainkat. Közben a huszárok erősítették a védőállásokat. Egy magáról megfeledkezett huszár felállt a lövészgödrében. Abban a pillanatban géppisztoly sorozat hallatszott a domb mögül és a huszár holtan esett össze. Elhatároztam, hogy az éj folyamán kimegyek erre a magaslatra és felszámolom az oroszok figyelőjét. Közben Kiss Károly élelmezési szakaszvezető megérkezett az ebéddel és egy nagy csomag levelet adott át. Bementem a bunkerbe és szakaszonként elosztottam a hazulról érkezett leveleket. Sajnos igen sok levelet már nem volt, aki átvegyen, mert vagy meghalt, eltűnt, vagy fogságba esett. így egy csomó levelet betettem az iroda ládájába, a többit pedig szétosztottam. Nagy örömömre, számomra is jött levél a feleségemtől. Amikor mindenkitől magamra maradtam, lázas türelmetlenséggel bontottam fel a levelet. Nagy szeretettel írt a feleségem, s egy fényképet is küldött. Nagyon boldog voltam, megcsókoltam a fényképet, hiszen olyan kedvesen mosolygott rajta. Nagyon kért, hogy vigyázzak magamra, mert nagyon rossz híreket hallani a hadosztályról és minél előbb írjak. Egy tábori lapon azonnal válaszoltam. Mit is írhattam volna mást, mint jót és szépet, úgyis minden levelet cenzúráznak. A századtól is összegyűjtöttem a lapokat és átküldtem az osztály parancsnokságra. Délután a parancsnok hívatott magához. Egyedül nem engedlek erre a vállalkozásra, de nem jelölök ki melléd senkit - mondta. Vigyél magaddal egy önként jelentkezőt. Géppisztolyt és távcsövet vettem magamhoz és elindultam Tóth őrmester szakaszához, a kilőtt huszár lövészárkába. Távcsővel figyeltem a terep minden titokzatos pontját. Tóth őrmester jött hozzám, akinek elmondtam, hogy mit akarok. Tóth őrmester egy keménykötésű, bátor és rettenetesen káromkodós katona volt. - Én kimegyek veled oda, a szentségit! - mondta. Sötétedésig figyeltük a felderítőket. Előttünk a távolban szálfás erdő, majd cserjés-bokros terület. Tőlünk mintegy 500 méterre magasnövésű füves, bozótos rész, és ezt követte az a homokbucka, amely mögött az orosz felderítők tevékenykedtek. Alkonyatkor mozgást észleltünk az erdő szélén, majd láttuk, hogy a két felderítő bokortól-bokorig rejtőzve közelítette meg a magalatot. Lehet, hogy ismét 29