Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

Visszatérőben parancsnokunk a páncéltörők parancsnokával váltott néhány szót. Ez idő alatt én pedig szemrevételeztem a hidat. Ez a cölöpös fahíd nagyobb harckocsi egység áthaladását semmi esetre sem bírná ki, tehát valószínű, hogy itt gépkocsizó egységek fognak támadni. Lementem a hídról és az egyik löveg parancsnokával ismerkedve megkérdeztem, hogy nincs-e egy kanna benzinjük fölöslegben. Készséggel állt segítségemre. Elmondtam a parancsnokomnak a híddal kapcsolatos elgondolásomat, melynek az a lényege, hogy az ellenséges támadás idején az előretolt egység a visszavonulással egyidejűleg a benzinnel locsolja le és gyújtsa fel a fahidat, ezzel is késleltetve az ellenség előnyomúlását. A százados úr helyeselte elgondolásomat, s a benzint az előőrs parancsnokának adtuk át, majd visszatértünk a századtörzshöz. Éjjel két óra lehetett, amikor erős gépkocsi zúgást hallottunk a híd felől. Valószínűleg német egységek vonulnak vissza. Később minden elcsendesedett, majd Ágotái Celesztin József főhadnagy érkezett hozzánk. Az orosz támadás időpontját latolgattuk, s arra jutottunk, hogy az ellenség a hajnali órákban menetből fog támadni. Századparancsnokunk azonnal hírvivőt küldött a hídhoz azzal a paranccsal, hogy a hidat az ellenség megérkezésekor azonnal gyújtsák fel, és minden nehézfegyver pásztázza az odavezető utat, hogy megállásra kényszerítsék az oroszokat. Ugyanakkor engem az első szakaszhoz, Várdai szakaszvezetőhöz küldött, hogy figyelmeztessem, az ő szakasza előtt lehet a legkönnyebben átkelni a patakon. Az előző napi izgalmak és fáradalmak dacára mindenkit ébren találtam az állásokban. Mivel Várdai szakaszvezető a szakasz balszárnyán tartózkodott, így minden rajparancsnoknak elmondtam a támadási eshetőségeket. Várdai a balszárny utolsó karabélyosával beszélgetett amikor odaértem. Átadtam a parancsot, majd váltottunk néhány szót. Várdai mindent megértve annyiban tett ellenvetést, hogy miért kellett a századok és a szakaszok között olyan nagy hézagokat hagyni. A patak mindkét oldalán erdő. A megközelítés a hajnali ködben gyerekjáték, mert a szélesnek és mélynek látszó patakon a délutáni órákban térdig érő vízben ment át az egyik huszár. Azt tanácsoltam neki, hogy támadás esetén fordítson be egy rajt az erdőbe, nehogy oldaltámadás és bekerítés veszélyeztesse a századot. Ahogy így beszélgetünk, a hídnál egyszercsak megszólaltak az aknavetők, golyószórók, páncéltörő ágyúk. Tabódy főhadnagy úr tehát már működésbe lépett. Futva igyekeztem vissza a törzshöz. A köd lassan ritkulni kezdett. Ahogy közeledtem a parancsnoki álláshoz, láttam, hogy a híd már hatalmas lángokban ég, miközben saját nehézfegyvereink szünet nélkül lövik az odavezető utat és az erdőt. A híd ég, de az oroszok ezen a részen nem támadnak. Hirtelen betoppan Várdai szakaszvezető hírvivője és magánkívül kiáltja: - Százados úr! Az oroszok áttörték a vonalat! Az egyik csoport a hátunkban van, a másik most göngyölíti fel a 6. századot. Századparancsnokunk engem küldött két géppisztolyos huszárral, hogy segítsek Várdainak. Ahogy az első bunkerhez értünk, záporként hullott az akna az állásainkra. A puhítás után bizonyára jön a gyalogság támadása. Az emberek a lövészgödrökben gugoltak, félve az aknaszilánkoktól. Várdaival egy géppuskafészekbe 22