Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)

kúszunk és távcsövei figyelem a túloldali erdő szegélyét. Nagy erejű ellenséges gyalogság rejtőzik ott. A géppuskás örvezetönek szóltam, hogy nagyon figyeljenek, mert az erdőben mozgás van. Újra a szememhez emeltem a tácsövet, s most már a századparancsnoki állás felé figyeltem. A patakon átívelő híd fele már leégett és berogyott a vízbe. A másik fele még ég és füstöl. A lengedező szél az ellenség felé sodorta a füstöt. A patak menti töltés mentén futottam vissza a törzshöz. Amikor vagy száz méterre voltam a parancsnoki védőállástól, három piros rakétát lőttek ki az ellenséges vonalon. Erre a patak túloldaláról megszámlálhatatlan orosz egység tört ránk, állandóan tüzelve. Az egész vonalon megindult a halált osztó golyózápor. Rohanok a lövészárokban tovább. Az egyik huszárt lövés éri és élettelenül zuhan le az omladozó lövészárok aljára. A dögcédulát kiveszem a nyakából, géppisztolyát átadom a mellette lévő harcostársának. Elérem a parancsnoki bunkert és bekúszók. Ebben a pillanatban közvetlen közelünkben csapódik be egy akna. A géppuskafészket telitalálat érte! Ágotái főhadnagy és a két géppuskás hősi halált halt. Az erős tüzérségi tűz teljesen felmorzsolta a huszárok idegeit, futva menekültek az erdőbe. Vesztükre, mert közben Várdai szakaszát áttörte az ellenség és a szakaszt felgöngyölítve már a hátunkban támadott. A szovjet gyalogság pedig derékig érő vízben, több lépcsőben közeledett a patakon át. Egyetlen menekülési lehetőség az országút felé volt. A füstölgő híd maradványain is támadott az ellenség. Tehát a hídnál is feladták már a mieink az arcvonalat, Várdai szakaszvezető állásait pedig már birtokba is vették az oroszok. A körülöttem maradt 10-14 huszárral megpróbáltam az erdő sűrűjén át kijutni az útra. Szerencsénkre egy kicsit alábbhagyott az aknázás, nekem mindenképpen meg kellett találnom Tabódy főhadnagy urat, hogy tájékoztassam az eseményekről. De sem Tabódy, sem pedig Sátek őrmester nem volt már a hídfőben. Hat vagy hét kilométert gyalogoltunk már hátra, amikor László Miklós százados úrral, a hatodik század parancsnokával és embereivel találkoztunk, a két századból csak vagy hatvanan lehettünk összesen. László százados úr ellentámadásra adott parancsot, hogy az erdőben eltévedt huszárokat felmenthessük. Ot huszárt magamhoz vettem és megkíséreltük, hogy a hősi halált halt főhadnagyunkat és a két géppuskás huszárt kihozzuk a vonalból. A patak töltéséig el is jutottunk, ott azonban az állásainkat megszállva tartó oroszok tüze elől ismét kénytelenek voltunk visszavonulni Beroza felé. Sötét este lett mire a faluba értünk. Ott találtuk a vezetéklovainkat, s ott volt a századparancsnokunk is, Tabódyval, Várdaival és a század megmaradt embereivel. Nagyon sok volt a veszteségünk emberben, lóban, fegyverzetben egyaránt. Most nem volt idő létszámellenőrzésre, mert azonnal indulni kellett tovább. Gyors vacsora, lőszer vételezés, majd megkerestem a lovamat. Várda, amikor meglátott, nyerítő röhögéssel üdvözölt. Megveregettem, s a fejét magamhoz szorítva, megcsókoltam. - Várda! Nem történt semmi bajod? A hevedert felengedtem, a megmaradt kenyeret megetettem vele. A lovam nagyot nyújtózott. - Ebben a forró melegben talán nem is ittál? Bizonyára a hevedered sem volt felengedve? Ti is szenvedtek, talán többet is mint mi. Szerettem a lovamat és féltettem. 1939 óta egyfolytában hűségesen cipelt, s most 1944 van. Ott voltunk a Felvidéken, Erdélyben, a Délvidéken, Ukrajnában, s most itt, a mocsarakban. 23