Bene János: Az 1. huszárhadosztály emlékezete. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 40. Nyíregyháza, 1994)
teendőket kellett átvennie. A II. magyar tartalékhadtest parancsnokságát Lengyel Béla vezérőrnagy vette át tőle. Hazaindulása előtt Schell Zoltán ezredes az alábbi szavakkal búcsúztatta a lovashadosztály első parancsnokát: „Nagyméltóságú Altábornagy Úr! Méltóságos Vezérőrnagy Úr! Kedves Bajtársaim! 1944- VII. 2-án, partizánokkal vívott csetepaték majd hosszú, fáradtságos menetek után, a m.kir.l. honvéd lovashadosztály, vitéz Vattay Antal altábornagy úr Onagyméltósága parancsnoksága alatt, a legnehezebb viszonyok között, a szovjet hadsereg legjobb gárdacsapataival szemben harcba lépett, és a mind számban, mind anyagban nyomasztó fölényben lévő ellenséggel szemben, 5 héten át, éjjel-nappal szakadatlanul harcolva, állta a sarat. Harcainknak ez a végeláthatatlan sorozata fájdalmas és súlyos véráldozatokat és anyagi veszteségeket követelt. A csapatok lelki és testi teljesítményei emberfelettiek voltak. Úgyszólván magárahagyatottan, elszigetelten küzdött a lovashadosztály a mérhetetlen orosz síkság mocsaraiban és erdőségeiben. Hányszor keltették odahaza elveszett hírünket! Hányszor hittük mi magunk is a harcok folyamán, hogy vége mindennek, a csapatok összeroskadnak az emberfeletti teljesítmények súlya alatt. De nem ez következett be! Nem törtek meg bennünket a sorozatosan reánk zúduló csapások, de igenis napról-napra, mindinkább kivirágzottak a magyar harcos erények. Napról-napra gyengébbek lettünk létszámban, fegyverben, lóban és szállítótérben, - de napról-napra erősebb lett csapataink lelki ereje! A lovashadosztály dicsőséget hozott és halmozott zászlóira és fegyvereire, - kivívta a Hazában maradottak és német szövetségeseink megbecsülését, elismerését és bámulatát - és újabb hírnevet harcolt ki a legendás „honvéd" névnek. De ez nem a szám, nem a nyers erő, nem az anyag diadala volt, hanem a katonai tudás, az erkölcsi erő és a harcos szellem diadala, azoké a katonai erényeké, amelyeket vitéz Vattay Antal altábornagy úr Ornagyméltósága bölcs előrelátással és megérzéssel, évek hosszú során át, emberfeletti munkával fejlesztett hadosztályában mindent letipró erejűvé. Ezért, soha el nem múló hálával tartozunk mi, a lovashadosztály tagjai, és tartozik egész Hazánk szeretett volt hadosztály-parancsnokunknak. Kegyelmes Uram! Hadosztálya legmélyebb hálával köszönetet mond azért a katonai tudásért és korszerű kiképzésért, melyet Nagyméltóságod évek során át, - legmagasabb állású alparancsnokától, legszerényeb beosztású honvédjéig, - belénk nevelt, és amely tudás és kiképzés képessé tett bennünket arra, hogy haditapasztalatok nélkül is megállhassuk helyünket, a sok év kemény harcaiban megedzett ellenséggel szemben. Hálás köszönetet mondunk azokért a katonai erényekből fakadó erkölcsi erőért, azért a harcos szellemért, amelyet Nagyméltóságod oltott belénk, mert ez a szellem volt egyetlen biztos támaszunk az elmúlt hetek emberfeletti akaraterőt követelő harcaiban és nélkülözéseiben, ez a szellem öntött bizalmat a csüggedőkbe, acélozta meg a gyengék és a fáradtságtól már-már összeroskadok izmait, és erősítette meg az első harcbenyomások és az életfenntartási ösztön folytán megrendültek szívét és lelkét. E pillanatban, mikor búcsút mondunk szeretett parancsnokunknak sorakozóra hívom az egész lovashadosztályt! Sorakozóra szólítom hősi halottainkat, kórházakban 11