Katona Béla: Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 38. Nyíregyháza, 1994)

Márai Sándor (Kassa, 1900. április 11—San Diego, 1989. február 21.) A XX. századi magyar polgári irodalom egyik legjelentősebb alakja volt. Nyíregyházán egyszer járt, 1940. május 4-én, amikor a Művészeti és Irodalmi Hetek megnyitóján Szindbád hazamegy című regényéből olvasott fel. Márai nem tartozott az író-olvasó találkozókra járó írók közé, hogy ezt a szereplést mégis elvállalta, minden bizonnyal Krúdyhoz való kötődésének volt köszönhető, s talán már a meghívásban is szerepet játszhatott, hogy éppen akkor jelent meg az író nagysikerű Krúdy-regénye. A felolvasás a résztvevők számára bizonyára hosszú ideig emlékezetes maradt, irodalmi szempontból azonban mégsem ez tette igazán nevezetessé ezt a látogatást, hanem egy olyan élmény, amelynek hatására már két hét múlva egy meglepő, az egész Márai-életműből kiütő cikk született, s amely szinte egész írói pályáját végigkísérve, két összetartozó, de időben egymástól igen távoleső regényében is újra felbukkant. {Kanada — Pesti Hírlap, 1940. május 19.) A szóban forgó élmény egy sóstói kiránduláshoz kapcsolódott. Az irodalmi est másnapján kocsin kocogtak ki a fürdőhelyre, hogy Nyíregyháza egyetlen nevezetességét megtekintsék. Útitársait nem nevezi meg névszerint is az író, de a körülírásból nem nehéz kitalálni („az ország egyik legképzettebb etnográfusa" meg egy festő), hogy Kiss Lajos múzeumigazgatóról és vejéről, Boross Géza festőművészről van szó. Körülbelül félúton furcsa látványosságra figyeltek fel, mintha zsuptetők lettek volna a csupasz földön. Közelebbről megszemlélve kiderült, hogy un. „veremlakások"-ról, földbevájt kunyhókról van szó. Kiss Lajosnak mindez nem volt meglepetés, korábban tanulmányt is írt már a nyírségi veremlakásokról, Márai azonban még sohasem látott ilyet, s valami soha nem tapasztalt döbbenet fogta el az asszony és a hat gyermek láttán. Ezért született meg talán egyetlen igazán szociológiai fogantatású írása a magyar Kanadáról, ahogy a helybeliek ezeket a földbevájt veremlakásokat nevezték, egy olyan témáról, amely sokkal inkább valamelyik radikálisabb népi író tollára kívánkozott volna, mint az övére. Maga is nyilván érezte ezt, de nem tudott napirendre térni a dolog fölött. Ilyen sorokat olvashatunk cikkében: „Nem szeretem a mesterséges pátoszt, s még kevésbé az írókat, akik valamilyen ürügy jóvoltából egyszerre lihegve felfedezik a nyomort. Az író írjon, szándék nélkül, arról, amit az élet mutat: például erről a szabolcsi sírboltról, amelyben nyolc eleven élet sínylődik. Nem szeretem az általánosításokat sem: a szabolcsi, a nagyalföldi parasztházak elmondhatatlanul nagy többsége nem földbe vájt és zsúppal fedett sírgödör, hanem takaros, sokhelyt egészséges és igazán kellemes lakóhely. De bizonyos, hogy van még néhányszáz ilyen földház, akad ilyen 'Kanada' szép számmal az országban. S 102