Szabó Gyula: Történeti és néprajzi dolgozatok Tarpáról. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 29. Nyíregyháza, 1989)

A diktálás már gyermekkorban bevésődött a tudatba,az élet későbbi részének is meghatározója, kísérője lett.így érthető, sőt a világ legtermészetesebb dolga, hogy éneket csak diktálva lehet szépen énekelni.Nincs is szükség énekeskönyvre. Egy valaki viszi magával, diktálnak, a gyülekezet pedig énekel.Felemelő érzés volt diktálás után énekelni. Nincs benne semmi idegenség, sőt erősen állítják, esküdnek rá, hogy legszebben a tarpai ember tud énekelni. Vidékiek — hirdetik a tarpaiak —, akik egyszer eljöttek a mi temp lomunkba, nagy elismeréssel szóltak az. itteni templomi éneklésről. Máshol is van diktálás, de olyan szépen, hangsúlyozottan sehol nem diktálnak,mint ahogy azt a tarpai énekvezér teszi. Apák büszkék voltak arra, ha fiaik átvették tőlük a diktálást a gyülekezetben. Jelenlegi énekvezérünk elmondta,hogy ő gyermekkora óta minden vasárnap ment édesapjával a templomba, és titokban arra gondolt, hogy majd egyszer ő veszi át édesapjától meg másoktól is a diktálást. De mivel az édesapja is ott volt, nem merte megkezdeni az éneklést, sem a diktálást. Hanem egyszer, amikor az apja hiányzott a templomból, bátorságot és erőt vett magán és belevágott a diktalásba. Aztán már minden ment a maga rendjén.Apjától is megkapta az elismerést: "Mondják fiam, hogy jó ^ezér lesz belőled! Hanem mostmár én is szeretnélek hallani!" Rá is kezdte újfent az apja jelenlétében is: "Mit használ keresztyénségem, ha nem aszerint élek... ~ Az egyik 86 éves vallásos, templomos ember beszélte el, hogy "mi kilencen voltunk testvérek. Apám egész családját tanította énekelni. Reggeli áhitatot tartottunk.