Szabó Gyula: Történeti és néprajzi dolgozatok Tarpáról. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 29. Nyíregyháza, 1989)

Továbbmenve arra kér az új istentiszteleti rendtartás, hogy minél több ének hangozzék el az elhantolás alatt. Fontos szolgálatnak kell tekinteni a temetéseken az énekléssel való bizonyságtételt. Mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy gyülekezeti ének legyen. "* Énekmondással kérjük Isten segítségét. CZsolt 96:1-2) Nemcsak a templom volt olyan központ, ahol közös és nyilvános formában dicsőitették Istent. De a templom volt az elsőszámú ilyen hely. Minden nap volt istentisztelet. Ez Így van mind a mai napig. Régebben déltáji istentiszteletet is tartottak. Innen van a délután 4 órai harangozás, amikoris a munkát letették és hálát adtak az Úrnak. Ma már ez nincs meg. Igazi nagy alkalom azonban a vasárnapozás volt. Délelőtt és délután a nép rendszeresen látogatta isten házát. Ezeken az alkalmakon természetesen az igehirdetés mellet a legfontosabb liturgiális cselekmény az éneklés volt." Régen az igehirdetésnek nem volt olyan nagy jelentősége, mint napjainkban. A reggeli istentiszteletek is csak lekciósok voltak, ami azt jelentette,hogy a pap felolvasta az igét és azután imádkozott és énekelt a gyülekezet. Az iskolás gyerekeknek minden reggel templomba kellett menni; aki ezt elmulasztotta, vesszőzést kapott.Kiss Imre oktató úr a régi időkben palákat adott adott azoknak, akik az egyházi ének terén mulasztást követtek el, vagy nem templomhoz illendő viselkedést tanúsítottak. Figyelni kellett a tanításra is. A gyerekeknek otthon el kellett mondaniuk vallásos szüleiknek, hogy mi volt a templomban a lecke. Ha ezt valaki nem tudta. Isten ments a textus nem jutott eszébe, kikapott érte. Otthon is pa~ láka volt. A vessző hozzátartozott a gyermekneveléshez. 4