Szabó Gyula: Történeti és néprajzi dolgozatok Tarpáról. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 29. Nyíregyháza, 1989)

még, sokáig főztük a lekvárt, éltünk belőle az inflációs világban is. Adtuk búzáért, gabonáért, hogy legyen mit enni, mert csere-bere világ volt akkor. Sem Naménynál,sem Tivadarnál nem volt meg a hid.de azért elindultunk a lekvárunkkal gyalog, vagy tehénszekérrel és a révész kompon vitt át bennünket. Ha valaki gyalog indult a város felé, 8-10 kg lekvárt is cipelni kellett magával, bizony még az Esthajnal csillag is fent volt, amikor elindultunk. Nem ismertük a fáradságot még akkor, pedig nagy töredelemmel járt egy ilyen út. Aztán olyan is volt, hogy amikor jöttünk vissza, már nem járt a komp, hiába kiabáltunk a révésznek, az ugyan át nem jött. Ilyenkor ott háltunk a Tiszaparton, csak hajnalba indultunk hazafelé. Sok mindent hoztunk a lekvárért. Milliós és milliárdos világ vót, főtáplálékunk a kukoricalisztből készült kenyér és a lekvár volt. A lekvár jó volt a derejére, mocskos tésztára,meg a kenyérre. A lekvároskenyeret még a mezőre is elvittük. Mindenki ezt vitte akkor. Liszthiány miatt csak kevesen tudtak búzakenyeret sütni, ha pedig mégis akadt egy kis búzaliszt, bedagasztottuk azt tésztává. Amikor megkelt kinyújtottuk, bekentük lekvárral, összehajtogattuk és megsütöttük, azt nyomtuk a gyerekek kezébe. A kukoricakását meg úgy ettük, hogy a tányérba kitettük,vékonyan - ha volt zsir - bezsíroztuk és mehetett rá vastagon a lekvár. A lekvár mindig pótolta a család cukorszükségletét. Kb. a felszabadulástól számítva még jó 10 esztendeig nagyon kelendő volt a lekvár. Amikor a földművesszövetkezet megalakult, községünkben Esze Elekné lett a felvásárló. aki megbízást kapott, hogy vásárolja fel a szövetkezet számára a lekvárt kilónként 9 forintos árban. Ez 1954-55-ben volt. Az ezt követő években már hanyatlani kezdett a fő-' zés. Kiadósabbnak,jövedelmezőbbnek találták a családok a 48