Szabó Gyula: Történeti és néprajzi dolgozatok Tarpáról. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 29. Nyíregyháza, 1989)

főzni. Araikor a lassú tüzelés megkezdődött, az üst méretéhez viszonyítva már bele volt szerelve egy fából, házilag készített kavaró vitorla, amivel állandóan, szünet nélkül kavarták a szilvát. Ahogy a szilva esett össze,úgy tették bele folyamatosan az újabb mennyiséget.A lassú tűz felett kezdett elolvadni a szilva, amiből ún. penyő lett. A szilvát természetesen addig öntögették az üstbe,amíg az teljesen meg nem telt. Addig főzték amíg a magja ki nem vált és a héja össze nem sodródott. A kavarás közben állandóan főtt. A kavarasban aztán több asszony váltotta egymást. A lekvárfőzés mindig közösségi munka volt, több személy kellett a kavaráshoz. A fiatal lányok is kavarhatták, de csak idősebb, tapasztalt asszonyok jelenlétében. Amikor aztán ők is megtanulták és jól végezték dolgukat, megbízást kaptak szüleiktől az önálló munkára is. Ez azonban sohasem volt veszélytelen, mert a lekvárfőző házban ott voltak a legények is a lányok körül. Ha nem vigyáztak kellőképpen a kavarásra, hamar odakozmált. Rossz penyő lett. Rossz penyőből pedig nincs jó lekvár. Amikor így egy üst penyőt már jónak ítéltek, kiszedték a katlan alól a tüzet, esetleg, ha bírták, az egész üstöt leemelték és a penyőt egy tiszta dézsába kimerték. Az üstöt kimosták és újból telerakták apránként szilvával és újból kezdték kavarni. Amikor ezzel is elkészülték, egy házilag készített szűrőn, amelynek négy oldala fából, az alja pedig lyukacsos pléhből készült, áttörték. Ezt úgy csinálták, hogy a szűrőt egy tiszta teknőre rátették,aláhelyeztek egy kovászfát (a kovászfa egy V-alakú bot, amelynek a végén van egy fogója) és abba belemerték a penyőt,egy fakanállal pedig törték a levét. Csak a mag maradt a szűrőben. Az áttört penyőt ismét visszamerték az üres, szépen 37