Szabó Gyula: Történeti és néprajzi dolgozatok Tarpáról. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 29. Nyíregyháza, 1989)

DIKTALÁSOS ÉNEKLÉS A TARPAJ REFORMÁTUSOKNÁL Az 1930-ban kiadott istentiszteleti rendtartás XVI. rendkívüli száma a rendes istentiszteletek fejezete alatt kimondja: "Az énekversek diktálása rossz szokás, meg kell szüntetni. " Beszél továbbá arról, hogy ezeknek a diktálá— 1ásóknak igazán csak akkor volt értelme, amikor még kevés volt a könyv, és a gyülekezet tetemes része nem tudott olvasni. Ez a kétségtelen igazság itt a beregi tájakon ennek ellenére is csak féligazságnak számított,mert a kialakult, helybenhagyott ősi szokásokkal szemben még a konventi rendelkezés is kevésnek bizonyult. Bereg népe az ősök nyelvén és szokásaival élő nép. Csak annak engedelmeskedik, aki értője gondolkodásának, tudója múltjának, aki elfogadja, hogy virággal köszönti a természetet, népdallal, zsoltárral, vigassággal nem fukarkodik, dicsérni tudja a maga módján a Teremtőt. Hogy mennyire volt "rossz szokás" a diktálás, a népi éneklés, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy sok református gyülekezetben ma is él a gyakorlata. Együtt él a gyülekezettel. Nemcsak Tarpáról van szó, hanem a Tiszahát sok gyülekezetéről. Olyan gyülekezetekben szolgáltam (Be— regdaróc) és szolgálok (Tarpa), ahol a mai emberek is megható szeretettel ragaszkodnak a múlt emlékeihez. Boldogok - külünösen az öregek —, ha arról az időről beszélhetnek, amikor nehezen várták a szombat estéket, amikoris a harangozások ideje alatt kedvükre kiénekelhették magukat. Másfelé is van népművészet, szép tájszólás, másfelé is ellátogatnak az emberek, hogy gyűjtéseket rendezzenek, de innen még soha senki nem ment el úgy,hogy -ne azt mondta volna:ide érdemes volt eljönni!