Szabó Gyula: Történeti és néprajzi dolgozatok Tarpáról. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 29. Nyíregyháza, 1989)

ket. valamint - bármilyen furcsán hangzik is - egyházunk vezető testületétől némi tiszteletdijat, hogy temetések alkalmával ember legyen a talpán. Még sajnálatosabb tény, amikor a diktálónak vagy magának a temetési énekvezérnek meg is mondják, hogy mit énekeljen a temetésen, esetleg ezért titokban még külön honoráriumot is adnak (szerencsére kevés ilyen eset fordul elő). Saját lelkipásztori gyakorlatomból hadd említsek egy példát: temettem egy fiatalembert, aki öngyilkos lett. Korábban édesapja is önkezével vetett véget az életének. A közbenjáró közölte velem "a család óhaját":a prédikációmban azt a szót, hogy öngyilkosság, meg se említsem, a fiatalember édesapjáról pedig szó se essék. Az éneket is megmondták: a "Hadd menjek Istenem mindig feléd" cimJ énekelje az énekvezér. Megkérdeztem: ugyan mondják már meg nekem, mit énekeljünk egy bibliás, hivő keresztyén testvérünk esetében, de ők csak a magukét hajtották. S a megmaradandó békességért és a család nyugalmáért végigénekeltük: "Lábadhoz roskadok.ottan megnyughatok örökre én." A lelkipásztori életnek és szolgálatnak ma is megvannak a buktatói. A megmaradandó békességért fel kell adni bizonyos teológiai meggondolásokat is: úgy kell jár— ni, ahogyan húzzák. Nem hiszem, hogy ez megalkuvás lenne. Ismerve a paraszti gyülekezetek erősen konzervatív gondolkodásmódját, igazában azt kell mondanunk, hogy énekeskönyveink nemigen nyertek teljes elismerést sem a múltban, sem pedig a Jelenben. Gyülekezeteink tudomásul veszik, hogy van hivatalos énekeskönyvük,meg is vásárolják, de Jobban hajlanak a maguk által megirt énekekre. Jellemző, hogy Tarpán. ahol sokan Járnak ma is temetésekre, még csak véletlenül sem látni valakinek a kezében énekeskönyvet. Nem mindenütt van ez így. Itt akkor is soronként 18