Szabó Gyula: Történeti és néprajzi dolgozatok Tarpáról. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 29. Nyíregyháza, 1989)

kor, mikor ez megtörtént, koccingattak, ivogattak, mert a bába is nagyon jól szerette az italát, oszt akkor azt mondta: No, komám uram, mához egy évre is így találkozzunk, ahogy máma! Hát persze, a bába nem bánta volna, ha egy esztendőben kétszer is. Dehát ettó'l azért őrizkedtünk, igaz nem úgy, mint máma. Máma csak egy, legfeljebb kettő, de nekem hat volt, ez biztos, de azért nem volt vele semmi bajom, nem volt olyan nagy minden, mint most van, hanem a gyereket bekötöztük pokrócdarabba, keszkenőbe. Amikor pedig elindult, akkor kantust varrtunk rá. Nem volt gumibugyogó, hogy a testét megeszi a gyermeknek, hanem a kantust felkötöttük és eleresztettük és elindult, ment az udvaron és játszott. Az ebédhordás nagyon jó volt. Három hétig fennálldan mindig hordták az ebédet. Vót olyan nap, hogy négy, öt, de olyan ebédeket mint most, nem hoztak, mert akkor három-négy tojással főztünk, most meg száz kell. Az is olyan jó volt', mint a mostani. Egyszer egy asszony nekem hozott ennem, hát amikor kibontotta, kirakta az asztalra, egy tányéron volt két szép galamb, de úgy nézett ki, mintha el akarna repülni. Ki volt tömve, rá volt rakva petrezselyemlevélre,dehát az olyan nagyon szép volt. Akkor aztán így szép sorban mindig hozták az ennivalót, egészen három hétig. Igaz az anyám azt mondta, hogy: Ez nem jó szokás, jányom, mert ezt vissza is kell adni mind egy cseppig.Aki a más tyúkját megeszi, a magáét fogva tartsa! Ez így történt sorba. De az én gyerekeim meghaltak. Az egyik kilenc hónapig élt, a másik meg tízig. Akkor úgy vitték a temetőbe vállon a halott gyermekeket, mert volt ott gyermeksor is. Az én apósom, anyósom bizony meg vol141