Németh Péter (szerk.): A Dél- Nyírség és a Hortobágy-melléke parasztjainak vallomása 1772-ből. (Jósa András Múzeum Kiadványai 26. Nyíregyháza,1988)
BEVEZETÉS
nálatú határok, az évenként újra osztott szántok; a szántóföldi termést fogyasztó városi, iparos és kereskedő lakosság teljes hiánya értelmetlenné tette az önellátáson túli termelést, egyúttal lehetetlenné is tette mind a paraszti, mind a nemesi felhalmozást. Máról holnapra éltek itt az emberek. Bő termésű, jobb időjárású években dúskáltak a javakban. Szűkebb termés, nagy aszály vagy nagyobb árvíz idején pedig a kisebb birtokú nemesek is éheztek, vagy legfeljebb halat, sólymot, csíkot, vadat ettek* A felhalmozás, a takarékosság, a jövőre gondolás szinte teljesen lehetetlen. Szabolcs megye lakói - nemesek és nemtelenek - nem érzik az idő múlását. Évekkel, évszakokkal mérik a múló időt. Az itt honos emberek életében két időpont fontos, az is csak megközelítően: a születés és a halál. Ami közte van t az nem több és nem kevesebb, mint a megváltoztathatatlan állandóság, amit csak az évszakok körforgása színez, és néha-néha egy-egy betyár vagy lótolvaj mondákkal körített alakja izgalmasít. Szegénynek, elmaradottnak, kulturálatlannak azonban csak polgári értelemben nevezhető Szabolcsban a föld népe. Természet és ember elválhat atlanul együtt él még ezen a tájon. De nemcsak táj és ember: nemes és nemtelen is, a későbbiek során már soha nem tapasztalható patriarchális egymásrautaltságban. Az utolsó történelmi pillanat Szabolcsban 1772, amikor még az ősi, évszázados hagyományok formálta életmód mindenütt tetten érhető. A lakosság száma és a főid eltartó képessége a legprimitívebb gazdálkodás mellett is