Nagy Ferenc: Ibrány. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 25. Nyíregyháza, 1987)

A nád éppen bősége következtében fűtőanyagként, tüzelőként is szolgált. Sőt tüzelésre a nádtöveket is kiásták, kiszárították, mert ennek nagyobb volt a fűtőértéke. Kerítésre is használták a nádat, de az ilyen építményt szinte évente cserélni kellett, ezért aki csak tehette, fűzfából font sövénnyel kerített. Természetesen áruként is szolgált a nád. Elhordták a hegyaljai falvakba, ott elcserélték vagy pénzzé tették. A nádvágáshoz kaszapengéből készült „kendervágót" vagy „tolót" használtak. Lábukra „nádvágó papucsot" erősítettek, mely védte a bokát, lábszárat a nádtorzs okozta sérülésektől. A náddal való kereskedést kezdetben semmiféle korlátozás sem tiltotta. „Nád elegendő terem a határban, mind épület fedésre, mind tűzre alkalmatos, és valamennyit akar, annyit vághat az ember, egy nap megvághat 40 kévét, azt eladhatja, kévéjét egy-egy pénzen."

131 Az ibrányi nád állítólag 6 méter magasra is megnőtt. Hosszú, egyenes szálú volt, pirosra beérett. Tetőfedéshez kitűnő volt. Aki nem félt a kemény munkától, az éles nád okozta sérülésektől, a téli hónapokban jól kereskedhetett vele. Minden háznál volt egy-két pár „jégpatkó", nádvágó papucs és néhány kendervágó vagy toló. A rokonok, ismerősök összefogtak és segítettek egymásnak a nehéz munkában. A nádvágás szabadsága az 1772-es urbárium után megváltozott. A haszonból a földesúr is részesedni akart, ezért pontosan meghatározta a vágás feltételeit és a saját járandóságát.,,... Minden marhás, kézi munkás jobbágy földes uraság számára tartozik 40-40 kéve olyan nádat vágni, amely kévének szélessége legyen egy „sing", vastagsága pedig „fél sing" és hasonlóképpen az ilyentén nádat minden marhás jobbágy robotján kívül, az uraságnak az hová parancsoltatik, bé hordani tartozik."

132 d) Réti növények gyűjtése: Az állóvizek, mocsaras területek elválaszthatatlan tartozéka volt a súlyom. Ez a fényes levelű, fehér virágú vízinövény, négyágú, szúrós termést hoz. Termése ehető főzve és sütve egyaránt. A szegénység kenyerének is nevezték korábban, pedig éppen különleges íze miatt keresett árucikk volt. Ibrányi Ferenc is kötelezett minden külön kenyeres embert (saját háztartással rendelkező családfő), hogy tavasszal egy zsák súlyommal adózzon.

133 Nyilvánvaló ő sem tudott felélni ilyen nagy mennyiséget, ezért arra gondolhatunk, hogy a súlyommal való kereskedés már a XVII. században pénzforrásul szolgált az ibrányiaknak. 69