Németh Péter (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban I. Néprajz. (Jósa András Múzeum Kiadványai 5. Nyíregyháza, 1975)

Balla Gedeon: A dombrádi füzes

egyszer is látta, milyen kínlódás az, ha váratlanul olvadás miatt elromlik e szániát, - az megérti, miért igyekeztek a jó szánutat annyira kihasználni. Végig zengett a hosszú fizes a favágók fejszecsapásainak és fűrészeinek a zajától •> zuhanó fák csapódása, a földet érő gallykorona recsegése különleges zenét adott. Egyszerre rendszerint sok helyen vágtak. 3 mindenütt egész kis brigád. Nagy fizikai erőkifejtést kívánó munka volt ez. A nagyobb tölgyek, nyárfák, 2o-25 méterre, tehát toronynagasságura nőttek. S el lehet képzelni, hány mázsa súlyú volt egy-egy ilyen fa. Korán el kellett otthonról indulni, hogy idejében kiérjenek, különösen ha ráadásul még jó messze fekvő erdőt kellett kitermelni. Kifelé trappban kellett bizony menni a lovaknak. Indulás előtt egy kis melegítőt dukált inni. ^orrait bor volt -erre a célra a legmegfelelőbb.így mindjárt hangulatosabb,könynyebben elviselhető volt az út is, és a munka is. Az uton versengve előzgették egymást a fogatok, nagy csengés bongáseal. A vágás helyszínére érve kezdetét vette kis melegítő fogyasztása után a munka. A kivágandó fát a tövénél baltával előbb néhány csapással hozzáférhetővé tették, majd keresztvágó fürésszel két ember elfűrészelte a törzset. Ment a munka frissen. Nem igen álldogált senki, már csak a hideg miatt sem. Gyors egymásutánban dőltek le â földre a fák, annyi, amennyinek a haza szállítása aznap biztosítva volt. Kinn hagyni nem volt tanácsos. Lába kelt elég hamar. Á ledöntött fát legallyazták, amikor gallyaitól megszabadult, gondos mérlegelés közben szétszabdalták. Vigyáztak, hogy minél több legyen belőle a haszonfa. A dombrádi nép takarékos, beosztó, aminek különösen a második világháború utáni nehéz időkben vette hasznát. 7o.