Németh Péter (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban I. Néprajz. (Jósa András Múzeum Kiadványai 5. Nyíregyháza, 1975)

Orosz Károly: Népi gazdálkodás és táplálkozás, szavak, szólások Dombrádon

Az öregek Lélehomokát még ma is sokszor Jószáglegelőnek mondják. Legjobb kaszáló a Lakos-dülŐ, Füzesérhomo„08 ée relyvás földjein voltak. A jószágtartás sokkal fontosabb volt, mint a mezó'gazdaság. Pénzhez akkor jutott a dombrádi paraszt, ha jószágot adott el. Leginkább a szarvasmarha tenyésztés volt kedvelt. Szarvasmarhából az időjárási viszonyoknak jobban ellenálló, nem annyira igényes, a rideg, állattartáshoz megfelelő magyar szürke fajtát, vagy ahogy nálunk mondták ökröket tartottak. Ezek az ökrök kiválóan megfeleltek . igavonas céljára is. Juhot nagyon kevesett tartottak régebben Lombrádon, mert a májmátely hamar elpusztította az egyébként is e<lég kényes állatot. Az 1950-es években a megalakult Vörös Csillag TSZCS lepett valamelyest előre a juh-tenyésztés vonatkozásában. Kora tavasszal Szent György napja előtt hajtották ki a jószágot a lápokra. A kihajtásnál nagyon kellett vigyázni, nehogy a keskeny lápra vezető útról a jószág a lápba tévedjen. Árvízkor égerfából, nádból készült "lábon

" , tutajon vitték ki az állatokat. A legelőkön, lápokon levő szigeteken akol állott a jószág részére. Apátólán, Larócólán és még számos hasonló helyen jószágkiálló, delelő hely volt, ahol sok lécka, karám és hodály állt. Lálehomokán, Málészigeten, Emberszállásán, Szálláson, ás eleinte a Hagymáskertben is pásztorkunyhók, ólak voltak. A rétségben egyedül a Jósa-ólán levő kút vize volt iható, a többi kut vizet meg kellett szűrni, es csak ugy lehetett inni. Az állatok az év legnagyobb részét kinn a szabad ég alatt töltötték. A Lédeli-láp olyan nagy tolt, hogy húsz ökör hónapokig-legelhette. Az Ebes-láp többszáz holdas 44.