Németh Péter (szerk.): Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban I. Néprajz. (Jósa András Múzeum Kiadványai 5. Nyíregyháza, 1975)

Varga László: A parasztudvar és építményei Nagydobos községben

rették a szekeresek, ha várni kellett a határban, míg mc-jrak.j

ák az előző szekeret, nem lehetett spórolni a kévehány ókkal mégsem. Azt meg az asztagrakók nem szerették, ha gyorsan jöttek a szekerek, mert nem lehetett pihenni. Ahogyan magasodott az asztag, ugy kellett egyre több eszköz: rövidlétra, amelyre ráállt egy kévetovábbító

, maja a hosszúiétra, amelyre már kettő is ráállt. £JZ a munka volt az igazi erőpróba. Felhajítani a kévét a kazal tetejére igazi erőt kívánt. Specialis kévehányó villát készítettek erre a c^lra. Háromágú villát vásároltak. /Az istállói villa négyágú, hogy le ne hulljon róla a trágya/, illetve kiverték a középső fogat /fogakat és nyerték a kétágú villát. A fogakat is kísérletezés után hajlították, hogy könnyen bemenjen a kévébe, de még könnyebben lecsússzon róla a kéve. A villát a kötél táján kellett beleszúrni a kévébe, egyrészt azért, hogy ki ne bomoljon a kötés, másrészt azért, mert így kapta a legjobb súlypont-elosztást. Az a szekeres, aki nem tanulta meg, hogy "maga alól soha ne szedje a kévét", az este már nem volt ember. Hiszen, minden kéve egyforma, és olyan könnyű volt azt összetéveszteni, abba szúrni, azt próbálni felemelni, amelyiken ve -y 6 maga, a szekeres állt, vagy kötötte egy másik kéve. Aki ezt nem vette észre, annak inge-gatyája "facsaró viz'

1 lett, amire végzett. Sorba kellett szedni a kévét, és akkor n;m lett semmi baj. Ka már a látra fokán olyan bizonytalanul állt a közvetítő, hogy hajitani nem lehetett, álkor a villát is feladták a kévével, illetve villahegyen adták fel a tetőt védő, befejező szalmát. -ossz vicc volt, ahogy egymással "kitoltak" a barátok. Lár átadtál: a terhet, de néhány másodpercig, vagy ioo.