Jósa András régészeti és múzeumi vonatkozású hírlapi cikkei.(Jósa András Múzeum Kiadványai 2. Budapest, 1958)
26. KEKBLEM MÏÏZEUMUIK ÉRDEKÉBE!. M uz eu» unk a vára*gye müveit közönségének támogatásával folyton gyarapodik, ugy hogy a koroasötét multha még is kezd mint parányi mécs bevilágítani; nagyobb világosságot azonban csak a megye értelmiségének állandó és fokozódó pártolása áraszthat. A 8ZŐ11Ő telepítés nálunk annyi lendületet vett, és sok helyen a rigolirozást már ismét meg is kezdették. Alig van olyan terület, melynek mélyében őskori tárgyakra ne akadnának. A cserépedényeket részint azért verik agyon, mert oly alávaló szemtelenek, hogy pénzt vagy kincset nem tartalmaznak; részint babonából, mert azt tartják, hogy az ilyen edény szerencsétlenséget hoz a házhoz. Arvastárgyakat miután azok többnyire egészen el vannak rozsdásodva, mint teljesen értékteleneket aőg apróbbra zúzzák, és félre lökik, pedig esetleg fontos okmányok lehetnek vidékünk Őslakóinak származására culturájára és kereskedelmi összeköttetéseinek történetére nézve. Anyagi értéke nincs ugyan, de éppen romlandó s ágánál fogva ritkább más érez leleteknél. A ai őssirjainkban értékes mellékleleteket nem találunk. Azokat rendesen szétdúlják, pedig történelmi szempontból mennyire fontos azoknak pontos vizsgálata és leírása, mutatja többek között azon 17 sirból álló bezdédi honfoglaláskori temető is, melyet Vidovich László főszolgabíró barátom fedezett fel és ásatott meg, és a melyet annak idején az Archeológiai Értesítőben körülményesen ösmertettea. Ez az ásatás kétségtelenül beigazolta, hogy őseinket többnyire élő lóval temették el, melyeknek lábai össze voltak kötözve. Szilárd anyagból készült nyergük nem volt, hanem hevederrel szorították a lónak hátára, a nemez vagy egyéb anyagból készült takarót. Csak áltaivető kengyelt használtak, mely a nyeregféle takaróhoz erősítve nem volt.
