Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 57. (Nyíregyháza, 2015)
Régészet - Kőrösfői Zsolt: Hogyan is nevezzelek? Az erdélyi késő császárkori leletek értelmezési módjai a román régészetben
Hogyan is nevezzelek? (Havasalföld) a Kr. u. III. század második felében megszűnik. A tárgyon temetőben tett megfigyelések alapján a korábbi régészeti horizontok „akkulturizálódnak”, s szemben a „dákosodó” és „szarmatizálódó” gotokkal, inkább „gótosodó szabad dákokról” beszélhetünk (Harhoiu 2008. 65.). Nem tévedhetünk nagyot, ha Erdélyben is hasonló folyamatokkal számolunk. Középkoros szemlélet Az ókor végének római és barbaricumi szemléletű megközelítése mellett a romániai szakirodalomban jelen van még a középkoros szempontú vizsgálat is. A korszakhoz való kapcsolódást természetesen a dákoromán kontinuitás jelenti, amelynek kezdete a IV. század. A román nép feudalizmus kori kialakulásának mintegy előtörténetét jelentő „prefeudális” időszak megnevezését leginkább Erdély gepida korszak utáni leleteire alkalmazzák, de találkozunk vele a múzeumi raktárakban régi ásatások Kr. u. IV. századi cserepeket tartalmazó ládáin vagy éppen a szakirodalomban késő császárkori lelőhelyek esetében is. Tény, hogy a korszak leleteire (is) való használata igazából csak néhány kutatóhoz köthető. Valeriu Lazár, a Maros Megyei Múzeumok igazgatójaként több topográfiai jellegű cikket közölt a Maros középső folyamának régészeti lelőhelyeiről. A késő császárkori leleteket „nagyvonalúan” a Kr. u. III és X. század közti időszak emlékeihez sorolta, s azokat mint helyit vagy idegent vizsgálta (Lazár 1994.). Az általa szerkesztett Maros megyei régészeti topográfiában (Lazár 1995.) a prefeudális fogalmat továbbra is használta. Nem véletlen, hogy az ismertebb és prefeudálisnak meghatározott leletek a Maros középső szakaszáról származnak: Bözöd Lóc/Nagyszénfű/Ráduly Ferenc kertje (ma Bezid) (Székely 1976.), Cege-Hrube (ma: 'faga Hrube) és Vajdaszentivány-Általános iskola udvara (ma: Voivodeni-Curtea §colii Generale) (Peticá 1978., Peticá 1979.) lelőhelyeket említhetem. Összegzés A régészet igen nagy fogyatékossága, hogy a több korszakú lelőhelyek esetében az egymást közvetlenül követő időszakokról nehezen tudja eldönteni, hogy az egymáson fekvő települési rétegek vagy az egymásra ásott objektumok folytonosságot jelentenek-e vagy csak puszta véletlent. Magyarán: az újonnan érkezők tudatosan vagy éppen akaratlanul választották-e ugyanazt a területet falu- vagy temetőhelynek, mint az előttük ott élők. Kivetítve a vizsgált időszakra és területre, ez a római települések és erődök, a provincia népességének folytonosságát, valamint később a Marosszentanna-Csernyahov kultúra hun kori továbbélését jelenti. Miután Dacia provinciát a rómaiak feladták, a területet a Marosszentanna-Csemyahov kultúra népessége foglalta el. A történelmi tankönyvek didaktikus módszerével szemben, amely az egymást követő történelmi népeket és korszakokat szigorúan különválasztja, a régészeti leletek inkább korszakok közti átmenetekről és egymás mellett élő népekről tanúskodnak. Bár a régészet sem tud világos választ adni - ezért is a sokféle értelmezés -, annyi egészen bizonyos: az új kultúra (a történeti forrásokból ismert gót törzsszövetség) sem demográfiai, sem kulturális értelemben nem üres területre érkezett, s miután a Kr. u. IV. századi csúcspontján a térség meghatározó politikai erejévé vált nem tűnt el nyom nélkül a század végén. Annyi bizonyos, hogy a római erődítmények, városok, villa rusticák területéről vagy közvetlen környezetükből ismertek késő császárkori leletek. Pontosabban így van ez minden olyan helyen, ahol folytak ásatások. A kevésbé kutatott római kori falvak további sorsáról kevesebbet tudunk, de a terepbejárások alapján, ahol a római és „posztrómai” cserepek együtt kerültek elő, gyakran hasonló helyzetet feltételezhetünk. 139
