Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 57. (Nyíregyháza, 2015)
Régészet - Kőrösfői Zsolt: Hogyan is nevezzelek? Az erdélyi késő császárkori leletek értelmezési módjai a román régészetben
Körösfői Zsolt területének történelmében. A megváltozott erőviszonyok miatt a Dunától északra eső terület — bár a továbbiakban is sok szállal kapcsolódott a Római Birodalomhoz - ettől kezdődően a Barbaricum részévé vált. A kultúra népességének etnikai összetételéről,8 a foglalás kezdetéről vagy éppen annak végéről, valamint az általuk képviselt időszak történeti-régészeti súlyáról máig megoszlanak a vélemények. Általánosságban a romániai régészetben a kultúra erdélyi jelenlétét csak a IV. századra fogadják el.9 Közvetlenül a római kivonulás utáni időszak, a Kr. u. III. század végével való kezdetével kevesen számolnak (Bóna 1986. 113-114., László 1970. 20.). A romániai közhiteles nyilvántartás, a megyei régészeti topográfiák és a publikációk alapján a történelmi Erdély területén - a Bánságot leszámítva Dacia provincia területén, valamint az azon kívüli Gyergyói- és Csíki-medencében - 337 késő császárkori lelőhelyet gyűjtöttem össze. Bár ennél jóval kisebb lelőhelyszámmal operálnak a korszakkal foglalkozó romániai publikációk (példaként két szám - Petrescu 2002.: 98 lelőhely, illetve Horedt 1982.: 120 lelőhely), figyelembe kell vennünk, hogy a Kárpát-medence keleti feléből ismert Kr. u. IV. századi lelőhelyek a Marosszentanna-Csemyahov kultúra nyugati területén fekszenek, így közvetlenül vagy közvetetten kapcsolódniuk kell ehhez a nagy régészeti horizonthoz. A lelőhelyek zömét - több mint kétharmadát - csak terepbejárásokból és véletlenszerűen előkerült leietekből ismerjük, a többi esetében is legtöbbször csak kutatószondás ásatásokról beszélhetünk, így érthető, hogy a romániai régészek általában mértéktartóan csak a keltezést adták meg. Ott, ahol kulturális és/vagy etnikai meghatározás is történt, 23-at jelöltek meg dákorománnak (is), s ennél is „beszédesebb”, hogy ennek a számnak csak kétszeresét (55 esetében) nevezték meg Marosszentanna-Csemyahov kultúrájúnak. A kultúra kutatástörténetében felvetődő kérdések közül néhány - mára toposszá csontosodó - megállapítást említek meg, amelyet a román régészet a korszakra jellemzőnek tart, s amelyek mentén próbálta a lelőhelyeket elsősorban etnikailag csoportosítani. Az egyik legfontosabb a temetkezés módja, éspedig: Erdélyben - a névadó marosszentannai temető feltárása óta (Kovács 1912.) - szinte kizárólag a csontvázakat hozzák kapcsolatba a kultúrával (Hica-Cámpeanu 1979. 163.). Mindez azért érthetetlen, mert a műveltség temetőire a birituális temetkezés jellemző, s a Kárpátok túloldaláról számos ilyent ismerünk (Bärlad-Valea Seacä, Mihälä§eni stb). Az erdélyi hamvasztásos sírokat rendre a helyi dák népességhez vagy az újonnan érkező rokonaikhoz, a karpokhoz vagy szabad dákokhoz kapcsolják. A kultúra jellegzetes tárgytípusának a lemezfibulákat tartják, általuk keltezik az erdélyi lelőhelyeket későbbre, mint a Kárpátoktól keletre és délre esőket. Másik ilyen kultúrajelző leletnek a nagyméretű, általában szürke, lassú- vagy gyorskorongon készített hombárokat említhetem, amelyekre a német Krausengefásse megnevezést mint edénytípust használja a romániai régészet. A Marosszentanna-Csemyahov kultúra erdélyi szállásterületén - a romániai régészeti szakirodalom alapján - a római és a romanizáció különböző fokán álló dák csoportok képe rajzolódik ki (4. kép). A kontinuitás elmélet szerint a korábbi tartomány városias nyugati felével szemben, ahol a római kultúra erőteljesebben érvényesült, a keleti részen falusias lakosság élt, a korábbi dák örökség szívósabban továbbélt, s leletanyaguk a római időszak után, a késő császárkorban is még különválasztható az újonnan érkező kultúra hagyatékától. A dák alapnépesség bizonyítására a leggyakrabban a Baráthely/Bratei kultúrának is nevet adó temetőt (Bárzu 1973.), valamint a Brassó (ma: Brasov) és Sepsiszentgyörgy (ma: Sfántu-Gheorghe) környékén, elsősorban az ún „dák csészék” által 8 A vizigót Marosszentanna és osztrogót Csemyahov kultúrhorizontok kérdése (Bierbrauer 1999.), taifalok jelenléte (Diaconu 1964.), geta-dák alapnépesség és gót-taifalok (Palade 1985.). 9 Kiragadva néhány példa: Chirilä-Gudea 1982. 126., Bichir 1973. 184., Horedt 1982. 115., Horedt 1986. 8., Ionija 1966. 251., Petrescu 2010. 54. 136
