Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 56. (Nyíregyháza, 2014)
Néprajz - Bodnár Zsuzsanna: "Fűben, fában, hitben orvosság." Régi gyógymódok a parasztságnál - időszaki kiállítás a Sóstói Múzeumfaluban
Bodnár Zsuzsanna úgy történt, hogy a piócaszedők mezítláb belegázoltak a vízbe, és az iszap felkavarásával vagy ahogy csak tudták, nyugtalanították őket. Ilyenkor a piócák a vízfelszínre jöttek: így könnyű volt kézzel vagy aprószemű hálóval megfogni; részben a szedők lábszárára tapadtak, és egy kis sóval le lehetett szedni. A piócagyűjtés a halászok, cigányok vagy szegény emberek mestersége volt. A pióca felragasztásával általában nem azok foglalkoztak, akik eladták. Azoknál a házaknál, ahol használják a nadályt, télen-nyáron meg lehet találni (Bakos 1982. 124.). A pióca felhelyezését a kezelendő bőrfelületre „ragasztásnak” mondták. A ragasztást a beteg hozzátartozói, öreg ragasztóasszonyok vagy a beteg maga végezte. A nadályt rendszerint egy üres pohár segítségével ragasztják fel. A pohár közepes pálinkáspohár. A folyamatosan használók háztartásában rendszeresítve volt egy kizárólag piócás pohár. Az a pióca, amelyik már teleszívta magát, leesik, lelöki magát, ha jó vért kezd szívni. Ez a vélemény alátámasztja azt a népi hiedelmet, hogy a pióca a rossz vért, a sárvizet szívja ki, csak a beteg helyre tapad. A piócaleszedésnek többféle módja van, legfontosabb az, hogy ne szakadjon bele a tapadó. Általában sóval szokták leszedni. Más esetekben, ha hozzájutottak, ecetsavval szedték le, de ez csak ritkán fordult elő. Ha a piócákat újra használni akarták, ki kellett szedni a vért belőlük. Erre két módszert alkalmaztak: vagy kihányatják (ekkor csutkahamuban kell megforgatni a piócát), vagy kifejik belőlük a vért. A piócát leginkább mint magas vérnyomás elleni „szert” ismerik. Régies nevén szélütés vagy gutaütés esetén is ragasztottak fel a népi gyógyászatban piócát. Ekkor részben a vérelvonás, részben a befecskendezett hatóanyagok révén értek el eredményt. Hatékonyan lehet használni a piócázást trombózisok gyógyítására. Az 1930—40-es években szülés előtt az anyák combjára 2-3 piócát tettek fel. Az így bejuttatott anyaggal a szüléskor esetlegesen létrejövő trombózist kívánták megakadályozni. A kiállításban a gyógyító technikák közül a köpölyözést, illetve a speciális gyógyítók (öntőasszonyok, kenőasszonyok, csontrakók) tevékenységét hely hiányában archív fotók segítségével ismertettük meg a látogatókkal. A hagyományos paraszti társadalom orvos nélküli világa kitermelte a különféle betegségekkel foglalkozó gyógyítókat. Ezek a parasztorvosok, tudós gyógyemberek, füvesasszonyok, javasasszonyok, javasemberek, öntőasszonyok, kenőasszonyok, kuruzslók, bábaaszszonyok, csontrakók, falusi foghúzók voltak. Ők a falusi közösség tagjai közül kerültek ki, értettek a falusi ember nyelvén. Az emberek természetfeletti erőt láttak bennük, ezért hittek nekik. A régi időkben nem volt annyi patika meg kórház, így a beteget szekéren, nagy-nagy törődés közben vitték Nagykárolyba, esetleg Debrecenbe. Egy-egy orvosdoktort hét határban sem találtak, így nagy keletje volt minden olyan embernek, aki csak valamicskét is értett a számtalan nyavalyához, betegséghez (Farkas 1982. 140.). Megyénkben ilyen nagyhírű fuvesember, gyógyító volt a kocsordi születésű Bakos Ferenc parasztorvos, aki gyógyfuvek szedegetésével, orvosságnak való készítésével, gyógyítással is foglalkozott. Református vallásban született, de minden olyan vallásnak híve volt, mely meghonosodott Mátészalkán. Böjtölt, Szűz Máriához imádkozott, nehéz beteg esetén mindig adott egy-egy csekélyke összeget Szent Antal perselyébe. A betegségek gyógyításához mindig „Isten segítségét” kérte. „Én csak Isten után tudok gyógyítani” - mondogatta. A vallásos szertartásoknak igen nagy szerepet tulajdonított, sok esetben a gyógyulást is ebben látta. Felkereste a vidék szétszórt tanyáit a maga által előállított füszerféleségekkel, kenőcsökkel, gyógyszerféleségekkel. Népi fogantatású, ugyanakkor a tudományos gyógyászatban használt eljárások közé tartozik a borogatás, a fürdők, az iszappakolások, a masszírozás, a köpölyözés, az érvágás (vérlebocsátás). Ezek ma is használatos eljárások. Hasfájás gyógyításakor köpölyözést alkalmaztak. A gyereket a hátára fektették, a hasa szabadon maradt. Vattára egy kevés szeszt öntöttek, majd meggyújtották. A poharat gyorsan ráborították az égő szeszes vattára, és enyhén nyomva tartották. A tűz az oxigént 246
